Reykjavíkból tehát Akureyribe utaztam, hogy találkozzam a vendéglátómmal, Fridgeir-rel. A buszozást választottam, a távért 8 400 koronát fizettem. Nem volt olcsó, de élveztem az utat. Kulturált tiszta járat, és még wifi is volt.

Ahogyan azt korábban már taglaltam, elég nehezen találtam vendéglátót, ezért kifejezetten boldog voltam, hogy Fridgeir azt ajánlotta, maradjak egészen május közepéig, ami két hónap biztos szállást és kaját jelentett. Egy tejgazdaságról van szó, ahol a fejésben, és az állatok gondozásában kell segédkezni. Gond nélkül megtaláltuk egymást a megbeszélt helyen. Még beugrottunk néhány gazdaboltba, vásároltunk nyaló-sót, gumikesztyűket, néhány zsák izét (szóval egy csomó mindent, ami egy ilyen irodai munkában jól jöhet), és már robogtunk is a várostól 60 kilométernyire lévő birtok felé.

Március közepén érkeztem tehát Reykjavikba. Izland nemzetközi repülőtere a várostól 100 kilométernyire fekvő Keflavikban van, még az 1990-ig itt állomásozó amerikai hadsereg építette.

A repülőtereken általában elválasztják az érkező és induló utasokat. Itt ez nem így történt. A gépből kiszállva egy terminálba érkeztünk, ahol már sorakoztak az utasok egy indjló járathoz. Ilyennek képzelek egy alaskai, vagy kamcsatkai repteret is, ahol napi 50 ember fordul meg. Viszont minden szép és tiszta volt. Útlevélellenőrzés - az nem volt. Elvileg három hónapot tölthetnék itt vízummentesen, így viszont bármeddig maradhatok, hiszen semmi nyoma annak, hogy mikor léptem be az országba.

Az előtér zsúfolt volt. Ez már tükrözte az izlandi valóságot. A helyzet az, hogy ez egy 300 000 lakosú ország, ahova évente másfél millió turista érkezik.

2014 szeptemberében érkeztem haza Dél-Amerikából, de novemberben már meg is vettem a következő jegyemet, mégpedig Izlandra. Az eredeti tervem az volt, hogy a következő utam Kínába vezet majd, de annyira olcsó volt a jegy, hogy nem tudtam ellenállni.