Az elmúlt egy évben Dél-Amerika tíz országát érintve utaztam körbe a kontinenst. Még ennyi idő is kevés, hogy egy átfogó keresztmetszetet kapjunk az itt élők mindennapjairól, gondjairól, arra pedig főleg nem elég, hogy alaposan megismerkedjünk az egymásra épült gazdag kulturális hagyatékkal. Sokat gondolkoztam azon, hogy mindebből mégis hogyan hozhatnék magammal a legtöbbet. A temetőket választottam. A temető egy olyan színtér, amely mindenhol megtalálható, és intenzíven tükrözi az ott élők kultúrájának egy bizonyos szegmensét. Mindenhol hasonló, de mégis más. Tíz ország közel nyolcvan temetőjét dokumentáltam. Az alábbiakban Chile néhány jelentősebb városának temetőit mutatom be, a bolíviai határ közelében, az Atacama-sivatagban található San Pedro de Atacama-tól, az ország legdélibb csücskében fekvő Punta Arenas-ig.

San Pedro de Atacama

A temetkezési szokásokat nagymértékben befolyásolják azok a hiedelmek, melyeket az adott területeken élők a kereszténység előttről hoztak magukkal. Ezt jól példázza egy paraguayi Guarani közösségben tett látogatásom alkalmával meglátogatott temető, ahol dacára annak, hogy a közösség keresztény, sem sírhelyeket, sem fejfákat nem találtam (a témáról bővebben itt). A másik ilyen befolyásoló tényező a földrajzi fekvés. Nyilván mások a szokások egy sziklás fennsíkon (ahol lehetetlen ásni), vagy egy hagyományos, termőfölddel borított területen. Ez utóbbi hatás jól megfigyelhető San Pedro de Atacama síremlékein. Csak hogy egyet említsek a nézőpontok közül, a környéken nincsen kő amiből építkezhetnének.

„Úgy becsülik, 11 000 évvel ezelőtt alapították Chile északi részének első településeit, az Atacam-sivatag szurdokai közt elterülő ’puna’ körzetben. Az ’ atacameño’-k voltak az úgynevezett ’San Pedro kultúra’ megalapitói. A Loa medrében és a sivatag oázisai környékén telepedtek meg. Ők voltak az első földművesek, így az ország első megtelepedett lakói is. Mivel a termőterületek igen kicsik voltak, teraszokat hoztak létre a környező hegyekben, melyeket mesterségesen öntöztek, és láma ürülékkel trágyáztak. A lámákat és az alpakákat a gyapjúért és a húsért tenyésztették, e mellett ezeket az állatokat használták szállításra a part menti városokkal folytatott kereskedelmi kapcsolataikhoz. Az ’atacameño’-ok művészeti fejlődését az általuk készített cserépedényeken, kosarakon, fafaragványokon keresztül figyelhetjük meg, csakúgy ahogyan a fémmunkáikon, különös tekintettel a réz és bronz tárgyakra.” [2]

A galéria a képre kattintva nyitható meg.

Valparaiso

Valparaiso kikötőváros. Mint ilyen, a különböző nemzetek és kultúrák olvasztótégelye. Ez a sokszínűség a temető síremlékei közt is fellelhető.

A galéria a képre kattintva nyitható meg.

Santiago

Santiago de Chile temetőjében nyugszik Salvador Allende. Talán mind közül az ő síremléke a legnevezetesebb. Allende népszerűsége a mai napig töretlen. 1970 és 1973 között volt az ország elnöke. ’73-tól egy puccsot követve aztán Augusto Pinochet került hatalomra. Neki is sikerült nyomot hagynia a temetőben. A nevéhez fűződő diktatúra áldozatainak emlékműve is itt található. Szomorú végigtekinteni a márványba vésett névsoron.

Mint mindig, itt is keserűen szép a gyermekek temetője. Döbbenetes és megható a játékokkal, képekkel díszített kis sírok között bóklászni. Dél-Amerika minden országában hasonlóan emlékeznek a fiatalon elhunyt gyerekekre. Ugyanilyen díszesek, színesek a sírok. Én úgy hívom magamban: „Az örök meseország”.

Kevésbé szomorú viszont a XIX. századi családi mauzóleumok között sétálni, melyek gyakran egy film díszleteit idézik.

A galéria a képre kattintva nyitható meg.

Osorno

A temetkezési szokások érdekes aspektusa a bevándorlók kérdésköre. Osornoban például egy német temetőbe botlottam. A német jelenlét nem meglepő a kontinensen. A paraguayai San Bernardino-ban német piac, német utcanevek találhatóak, a városházán pedig német zászló lengedez (a témáról bővebben itt). Hogyan kerül ennyi német Dél-Amerikába? A kézenfekvő válasz az lehetne, hogy a második világháború után menekültek ide, valójában azonban ennél sokkal árnyaltabb a kép.

„A németek a XVI. század elején kezdtek Chilébe utazni, amikor Bartolome Blumenthal letelepedett Santiagoban, miután Pedro de Valdivia a környékről kiűzte az őslakosokat, és megalapította a várost. 1810-ig azonban nem sok német telepedett le az országban. Miért? Mert Chile 1810-ben nyerte el függetlenségét Spanyoloerszágtól, és ez után kezdett más nemzetekkel is kereskedni. Valparaiso kikötője vált a Hamburggal folytatott kereskedelem központjává. Ennek köszönhetően a németek egyre több időt töltöttek a kikötő környékén, majd elkezdtek tartósan is letelepedni. Aztán 1838 május 9-én megalakult az első német kulturális egyesület is, a  Club Aleman de Valparaiso, melyen keresztül már kulturális hagyományaikat is gyakorolhatták. 1848-tól a chilei kormány már bátorította a németeket a betelepedésre. Ennek oka az, hogy 1845-ben életbe lépett a  ’Szelektív Bevándorlási Törvény’. A törvény célja az volt, hogy középosztálybéli, magas kulturális szinten élőket bátorítson a déli területek kolonizálására. A jelentések szerint ennek nyomán 20 000 ember érkezett Chilébe, ebből 11 000 német volt. A XX. században nagyon sok német zsidó menekült ide a holokauszt elől, a háború után pedig a náci Németország vezetői a felelősségre vonás elől. […] A német nyelvet máig 200 000 chilei beszéli, és vannak német iskolák, újságok, folyóiratok.” [3]

A galéria a képre kattintva nyitható meg.

Punta Arenas

"Punta Arenas kicsivel több mint 150 éves. Eredetileg katonai helyőrség, és büntető telep volt. Fekvése miatt az egyik legalkalmasabb kikötő volt a Californiába induló hajók számára az aranyláz idején. A 60 kilométernyire délre fekvő chilei telephez, Fuerte Bulnes-hez képest a város egy védettebb öböllel rendelkezett, illetve elsőrangú hozzáféréssel fához és vízhez. Az angol tengerészeti térképek hosszú évekig 'Homokos Pont'-ként említették a területet, ennek spanyol megfelelője lett a város neve. A kezdeti időszakban Punta Arenas gazdasága a vadállatok kínálta árucikkeken alapult, úgy mint fókabőr, guanaco irha, tollak, ásványi anyagokon (szén, arany), guanón, bútor-, és tüzifán. Ezek egyike sem képviselt jelentős iparágat. A gazdaság nem is fejlődött a XIX. század utolsó negyedéig, amikor a területi kormányzó elrendelte 300 birka behozatalát a Falkland-szigetekről. A sikeres kísérlet másokat is ösztönzött, hogy birkákba fektessenek. A századfordulóra már két millió állat legelt a területen. A helység kereskedelmi és állattenyésztési sikerei nemzetközi bevándorlók munkájának köszönhetőek. Angoloknak, íreknek, skótoknak, horvátoknak, franciáknak, németeknek, spanyoloknak, olaszoknak, és sorolhatnánk. [...] Manapság, a tömeges bevándorlás emlékeit városszerte az utcanevek őrzik, illetve a temető síremlékei." [1]

A galéria a képre kattintva nyitható meg.

[1] http://www.lonelyplanet.com/chile/southern-patagonia/punta-arenas/history

[2] http://www.sanpedroatacama.com/ingles/historia.htm

[3] http://newriveracademy.org/kayakblog/why-are-there-so-many-germans-in-chile/