Gyakran alkalmazom azt a stratégiát, hogy a CouchSurfing-en olyanoknak is írok, akik a profiljukon azt jelzik, hogy aktuálisan nem fogadnak vendéget. Be szokott jönni. Így hozott össze a sors a vendéglátóimmal El Calafate-ben is. Dafne és Mauro fiatal pár, a város egy újonnan felparcellázott övezetében építettek házat. Dafne jól beszél angolul, egy hostelben dolgozik. Mauro szakmáját tekintve szakács, ugyanakkor zenei őstehetség is. Több hangszeren játszik, jelenleg dob tanítványai vannak. Mindketten nyitott, érdeklődő, őszinte emberek. Hálás vagyok, hogy megismerhettem őket!

Egy-egy ilyen alkalommal, amikor szállást keresek egy városban, tucatjával küldöm az üzeneteket a CouchSurfingen. Ennek köszönhetően leveleztem össze Ignacio-val, aki ugyan nem tudott vendégül látni, de felajánlotta, hogy ha van kedvem tartsak velük, a Los Galciares Nemzeti Parkba, a Perito Moreno gleccserhez mennek kirándulni a barátaival.

"A park neve a gleccserekre utal, melyek a Jégsapkákban születnek - az Antarktisz után a legnagyobb kiterjedésű szárazföldi jégtakaró - melyek csaknem a terület felét fedik le. Úgy is ismert, mint Patagóniai Szárazföldi Jég, mely 47 nagy gleccsert táplál, ezekből 13 az Atlanti-óceánba ömlik. A Jégsapkáktól függetlenül található itt 200 kisebb gleccser is. [...] A gleccserek, világszerte 2500 méterrel a tengerszint felett találhatók, de itt Santa Cruz-ban a Jégsapkákból erednek, melyek 1500 méteren találhatóak. Egészen 200 méterig ereszkednek, így egyedi hozzáférést , és látvány nyújtanak." [1]

Hogyne fogadtam volna el a szívélyes invitálást, hisz épp ezért jöttem! Nem is tudom mire vélni az ilyesmit. A Gondviselés gördíti az utamba ezeket a lehetőségeket? Vagy egyszerűen csak szerencsém van? Áldás van az utamon, ez kétségtelen.
Az éjszakát tehát Dafne-éknálnál töltöttem, Mauro reggel csomagolt nekem egy jópár, maga készítette empanada-t. Ez Argentínában is nemzeti eledel, tetszés szerint hússal, zöldséggel, krumplival töltött tészta. Ezek után találkoztam Ignacio-val, és a két barátjával.

Elmondhatatlanul nagy segítség volt, hogy magukkal vittek. A Los Glaciares Nemzeti Park nagyjából nyolcvan kilométerre van a várostól. Jönnek ide menetrend szerinti járatok is, de csak nagyon ritkán, ráadásul az utolsó busz igen korán indul visszafelé. Az útiköltséget megspóroltam, de a bejáratnál fizetnem kellett 130 peso belépőt. A helyieknek ingyenes. Ismét jelzem, hogy ezt a rendszert szívesen látnám Magyarországon is!
Nem tudtam mi vár rám. Ignacio annyit mondott, hogy kirándulunk egyet a Nemzeti Parkban. A Perito Moreno gleccsert már messziről láttuk, viszont ahelyett, hogy azt céloztuk volna meg, egy kis ösvényen indultunk felfelé.

- Na, oda fogunk felkaptatni - mutatott Ignacio egy eszeveszettül magas, kopár csúcsra.
Már korábban is tettem említést a felfedezés öröméről. Miután rájöttem, hogy rajtunk kívül senki nem lesz ott, ebben a helyzetben is elkapott ez az izgalom. A kiindulási pontunkhoz képest ezer méter szintkülönbséget másztunk meg. Most igazán jól jött, hogy otthon rendszeresen futottam. Bírtam a tempót.

A lombos fák után már csak cserjéseken keresztül haladtunk. Itt nő az El Calafate. Az őslakosok egy kis áfonya-szerű gyümölcsöt neveznek így. Erről kapta nevét a város.

A cserjés után már csak kopár, sziklás szakasz következett, helyenként hófoltokkal. Közel három órába telt, amíg a csúcsra értünk. A látvány, ami fogadott, egyszerűen lenyűgöző volt. Fentről láttunk rá a Perito Moreno gleccserre. Távcső nélkül csak két ágát tudtam megfigyelni, melyekből érkezik a jég, de a srácok elmondták, hogy összesen hét ág táplálja a gleccsert. Gyönyörű volt! Még most is a hatása alatt vagyok, ahogyan ezeket a sorokat írom.

"Az argentínok, a Perito Moreno gleccsert a világ nyolcadik csodájának nevezik. A lenyűgöző szépsége mellett a föld harmadik legnagyobb édesvíz készletét őrzi magában, illetve a kontinens egyik utolsó növekvő gleccsere. Mennyei kékségében lassan ömlik, a chilei Paine hegység gránit ormai közül, az argentín Los Glaciares Nemzeti Park felé." [2]

Készítettünk jó pár fényképet, megebédeltünk, ejtőztünk, majd indultunk lefelé. Számomra ez mindig nehezebb, mint a hegymenet. Jelen esetben azonban panasznak helye nincs!

Miután visszaértünk az autóhoz, tovább gurultunk, és közelről is megnéztük ezt a természeti csodát.

Kora este értünk vissza a városba. Elbúcsúztam Ignacio-tól és a barátaitól. Nagyon örülök, hogy megismerhettem őket. Egy ilyen egyszerű kis gesztussal, hogy magukkal vittek (azért használom az egyszerű jelző, mert ők már 5-6 alkalommal teljesítették ezt a túrát), egy életre szóló élménnyel ajándékoztak meg.

Dafne-nak és Mauro-nak izgatottan meséltem az élményeimet. Ők csak mosolyogva bólogattak. Már többször jártak a gleccsereknél. Meséltem, beszélgettünk, vacsorával kínáltak, ...aztán elájulta a fáradtságtól. Reggelig durmoltam.
Másnap korán reggel keltem útra. Innentől megint stoppoltam. Elbúcsúztam a házigazdáimtól, invitáltam őket Budapestre, aztán séta.

Már a városon kívül tartottam, amikor összefutottam Magdalena-val. Magdalena lengyel volt. Éppen a buszpályaudvarról jött, ahol az éjszakát töltötte. Remegett a hidegtől, és a kimerültségtől. Biztosan nem sokat aludt. Végzettségét tekintve biológus volt, és hozzám hasonlóan már hosszabb ideje utazott. Korábban bejárta Indiát, az Egyesült Államokat. Online dolgozik, gyógyszerek útmutatóit fordítja. Micsoda állás! Végre találkoztam valakivel, aki megérti miért úgy utazom, ahogy.

- A táskám tele van a kávéházakból elcsent zacskós cukrokkal - meséltem neki, - a zsebemben meg az innen onnan letekert vécépapír.

- Ne is mondd! - legyintett egyetértően. - Én azokat a kis ketchupokat, és mustárokat is gyűjtöm.

Egy darabig együtt sétáltunk, aztán én megálltam stoppolni. Ő azt mondta még mindig fázik, jobban esik ha gyalogol, így elváltunk.

Az út mellett természetesen itt is találtam Gauchito Gil emlékhelyet. (Ebben a bejegyzésben írtam róla bővebben.)

Harminc perce sem stoppoltam még, amikor megállt egy autó... Ez viszont már a következő írásom, és a következő ország, Chile története lesz.

Ezzel magam mögött hagytam Argentínát. Csaknem két hónapot töltöttem itt. Hogy mit tanultam? Például azt, hogy mi az a murga. Aztán azt is, hogy az argentín gyerekek kedvenc étele a "carne", a hús. Megtanultam mate-t inni, vonatozni. Megtanultam milyen az, amikor szélnek háttal sem lehet pisilni, mert annyira erősen fúj. Meg azt is, hogy milyen, amikor egy nap alatt mind a négy évszakot megélem. Azt, hogy a Falkland-szigeteket Malvin-szigeteknek hívják. Most már tudom azt is, hogy ki az a Gauchito Gil. Meg azt is, hogy rengeteg segítőkész, önzetlen ember él ebben az országban.

2014.03.30.

[1] http://www.losglaciares.com/en/parque/
[2] http://m.viator.com/attraction/el-calafate/perito-moreno-glacier/0-2764/info.htm