Puerto Madyn-tól körülbelül tíz kilométert kellett volna sétálnom, hogy egy bekötő úton keresztül visszakeveredjek a 3-as útra. Inkább fogtam magam, és átbuszoztam a következő településre, Trelew-ba. A 70 kilométeres távért 25 pesot fizettem.

Trelew-ban a kelleténél kicsit korábban szálltam le, ezért keresztül kellett gyalogolnom a városon, hogy normális helyen tudjak stoppolni.

Azt figyeltem meg, hogy az életemben nagyon sok apró esemény, helyzet adódik, amit aktuálisan idegesítőnek, kényelmetlennek, bosszantónak találok, később mégis értelmet nyer. Átkozódtam amiért korábban szálltam le. Viszont e nélkül nem keveredtem volna el az egyik legszínesebb (és itt a szó átvitt értelmére gondolok) Gauchito Gil kegyhelyre, amit az utam során láttam.

Gaucho-nak nevezték a "a vad, késforgató vándorokat, akik a Pampákat járták, tanyasi munkákat keresve." [1] Mára a gaucho már inkább földművest jelent.

Argentína szerte rengeteg szedett-vedett kis szentély látható az út mentén. A szedett-vedett ebben az esetben azt jelenti, hogy avatatlan szemlélőként akár egy szemétkupacnak is gondolhatnánk némelyiket. Egy közös van bennük, hogy piros zászlók (rongyok) lobognak mellettük, vagy sok esetben az összehordott tárgyak is pirosra vannak festve. Az elhaladó autósok dudálnak, ha ilyet látnak. Gauchito Gil emlékére történik mindez.

"Népi szent. Háborús hős. Törvényenkívüli dezertőr. Kétes mítosz. Antonio Mamerto Gil Núñez, ismertebb nevén ‘Gauchito Gil’, akit a bátorság misztikus szimbólumaként tisztelnek szülőhazájában, Argentínában.

Gil-t általában egy bajuszos, pirosba öltözött, Krisztus-szerű  alakként ábrázolják.

Képzeljük el Robin Hood-ot, egy patrióta katonát, egy védelmező szentet, mindezek együttesen jellemzik összetett alakját, amely ugyanilyen változatos érzelmeket ébreszt az argentín mindennapok kultúrájában. A történet szerint Gauchita Gil a tartományi Argentínában élt, szeretett és harcolt, amíg el nem fogták, és ki nem végezték 1878, január 8-án. Egy kalandregégény, megspékelve pogány miszticizmussal, és nem tudhatjuk mindebből mi az ami igaz, és mi az, ami csak monda. Kétségtelen tény viszont a rengeteg argentín iránta érzett tisztelete, annak ellenére, hogy a Katolikus Egyház semmilyen formában nem ismeri el." [1]

Gil története sok tekintetben a magyar betyárok történetére hasonlít. Katonaként szolgált, de néhány társával dezertált, és útonállóként folytatta pályafutását. A parasztok kedvelték, mert jellemzően a tehetősebbeket rabolta ki. Mint ahogyan a mi betyárjainkat, őt is elkapták, és kivégezték. Lábánál fogva fellógatták, és elvágták a torkát.

"Épp mielőtt átvágta volna a zsivány torkát, Gil azt mondta neki, hogy az egyetlen módja, hogy megmentse a gyermeke életét az, ha az imáiba foglalja a Gauchito Gil nevet. [...] Miután Gil-t eltemett, és hazaért, gyermekét halálosan betegen találta. Imádkozott az éppen eltávozott gaucho-hoz, és a gyermeke csodával határos módon meggyógyult." [1]

A történet, és az egész kultusz jól szimbolizálja, hogy mennyire babonásak itt az emberek. Nem csak Argentínában, hanem Dél-Amerika többi országában is. Elképesztő dolgokat képesek művelni egyesek a templomokban... Azt hiszem az európaiak, és a velük érkezett kereszténység felbecsülhetetlen károkat okoztak Dél-Amerika kulturális, és spirituális életében.

Átballagtam tehát a városon. Tekintve, hogy egy nagyvárosról van szó, ez beletelt néhány órámba. Arról korábban írtam már, hogy egy offline térkép, és a telefonom GPS rendszerének segítségével tájékozódom. Amint újra a Routa 3 mentén álltam, kezdtem stoppolni.

Nem kellett sokáig várnom, fiatal srác vett fel, és tovább is repített újabb 450 kilométeren, egészen Caleta Olivia-ig.

- Az YPF-nek dolgozom (ez a magyar MOL argentín megfelelője). Nézz csak körül itt délen, nincs semmi az olajon kívül - mesélte. - Nincsenek települések, nem élnek emberek. Én is csak dolgozni járok ide, mert sokkal többet fizetnek mint északon.

Valóban kietlen volt a táj. Akár 100-150 kilométert is megtettünk anélkül, hogy bármi jelét láttam volna lakott területnek. Egy előnye van az ilyen kietlen utaknak: Irtó gyorsan lehet száguldani rajtuk. Körülbelül öt óra alatt daráltuk le a 450 kilométert, de már így is sötétedés után érkeztünk Caleta Olivia-ba.

Nem láttam sokat a városból. Sétáltam, amíg egy elhagyatott partszakaszig nem értem, ott aztán felvertem a sátram, és bevackoltam magam. Azt el is felejtettem említeni, hogy Trelew-ban vettem egy gagyi sátrat. Azt figyeltem meg, hogy amikor kint alszom kényelmetlen arra is figyelni, hogy a hátizsákom, és egyéb cuccaim is a kezemre legyenek hurkolva. Így kompakt a történet, ráadásul plusz egy réteget is jelent. 240 pesoba került. Tehát bevackoltam magam. Nagyon erősen fújt a szél, de nem fáztam.

Kérdés lehet, hogy mit eszek, iszok ilyenkor? Hogyan mosakszom, hol végzem a dolgom? Amikor tudom, hogy a szabadban fogom tölteni az éjszakát, mindig felszerelem magam keksszel. Ez könnyű, és csillapítja az éhséget. Ha keveset eszek valamiből, igyekszem lassan, és sokáig rágni. Egyébként akkor sem történne tragédia, ha egy-két napig semmit nem ennék. Ez persze civilizált helyeken nem fordulhat elő. Inni üveges vizet szoktam. A dolgomat meg ott végzem ahol tudom. Ha a szabadban alszom nem mosakszom reggel.

Tehát mosdatlanul, de jóllakottan ballagtam el a Routa 3, Caleta Olivia-ból kivezető szakaszához. Hiába a tapasztalat, ezeken az elhagyatott utakon mindig olyan érzésem van, hogy képtelenség lesz tovább jutni. Aztán mégis megáll valaki. Ahogyan ott is.

Nem emlékszem a tag nevére, aki felvett. Egy kisbuszt vezetett, amivel elmondása szerint hetente ötször teszi meg a Caleta Olivia - San Julian - Caleta Olivia vonatkozást. Ez alkalmanként 700 kilométert jelent.

Útközben megálltunk egy ismerősénél mate-t inni. Meséltem nekik arról, hogy mennyire csalódott voltam a Peninsula Valdés-en tett kirándulásom után, amiért nem láttam pingvineket. Egyetértően bólogattak, és arról meséltek, hogy harminc éve még a part menti falukba, városokba is betotyogtak a madarak, annyi volt belőlük. Közben mate-t szürcsölgettünk. Az európaiak számára furcsa lehet, hogy ugyan azt a bombilla-t (fém cső, melynek az egyik végén szűrő van, ez kerül a yerba-ba, a másik vége kissé lapított, ezt vesszük a szánkba) használja mindenki, tehát olyan mintha a haverokkal egy szívószállal innánk a bambit a strandon. Ez kicsit idegen lehet egyeseknek. Ahogyan azt már korábban is írtam, én mindent megiszok, megeszek, ez sem zavar.

Kora délután értünk San Julian-ba. Alkalmi sofőröm még útbaigazított, hogy merre találok olcsó szállást, majd elváltunk. San Julian. Semmit nem tudok a településről. Az utcákon sétálva olyan érzésem volt, mintha a Miért éppen Alaszka? című sorozatba csöppentem volna. Egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha az egyik sarkon befordulva Fleischmann doki jön velem szemben.

A biztonság kedvéért megkérdeztem egy-két szálloda árait a főutcán, aztán megkerestem a javasolt szállást. Hotel Argentína. Ez volt a neve. Egy lepusztult szar szobáért, közös fürdővel a folyosón, 150 pesot fizettem.

Korán volt, világos, volt időm sétálni a városkában. Egy főutca, ami egészen a partig fut, és az ennek két oldalán található kis utcák alkották a helyet. Meglepő volt, hogy a városszélen még egy La Anonima áruház is volt. Azt figyeltem meg, hogy a La Anonima, Argentína déli részén uralja a piacot. Olyan, mint nálunk a nagy élelmiszer multik, csak kicsit kisebb. Buenos Airesben még találkoztam Carrefour, Walmart, Dia üzletekkel, délen ezeknek már nyoma sincs.

A sétám közben elkeveredtem egy helyre, ami olyan volt, mint egy kiszáradt tó. Egyébként is minden kopár és sivár. Olyan erős a szél, hogy a fák nem élnek meg, ezért nagyon messzire el lehet látni..., de ott sincs semmi. A házak jellemzően hullámlemezzel voltak borítva. El sem tudom képzelni, hogy hol gyártanak ennyit ebből. Az illesztések, a szigetelés mindenhol borzalmas, de nem számít, hiszen az energiahordozóknak itt nincs ára.

A part tetszetős volt. Még itt is találtam egy ügynökséget, akik egy közeli szigetre indítottak kishajókat, ahol vannak pingvinek. Nem is lett volna drásga. Egy bökkenő volt csupán, minimum hat embernek kell összegyűlnie, hogy elinduljanak. Tekintve, hogy az adott napon az egyetlen külföldi, de az is lehet, hogy az egyetlen utazó voltam a városban, ez halott ügy volt.

Itt is található emlékmű, mely a Malvin-szigetekért vívott háború áldozatainak állít emlékéket. (A konfliktusról itt írtam kicsit bővvebben.)

Rám esteledett. Visszasétáltam a fűtetlen szobámba, magamra húztam a koszos takarókat, és elaludtam.

Másnap reggel, ahogy szoktam, kisétáltam a Routa 3 mellé, és stoppolni kezdtem. A következő célom a 360 kilométernyire lévő Rio Gallegos volt.

Az út mellett óhatatlanul is játszom. Fejben. Például megpróbálom kitalálni, hogy a következő autó megáll-e, vagy sem. Aztán vannak olyan autók, amikről azt gondolom, jó lenne, ha pont ez venne fel! Hát pontosan ilyen volt az a sárga VW T2-es is, ami aztán tényleg megállt.

Három huszonéves srác alkotta a legénységet. A sofőr, Damien volt a kisbusz tulajdonosa, illetve a barátai, Ivan és Sebastian, akik testvérek. Buenos Aires-ből indultak, délen az ő céljuk is Ushuaia volt, aztán fel egészen Mexikóig. Ahogy beszálltam, rögvest mate-val kínáltak. Meséltem nekik az utamról, ők is a terveikről. Nagyszerű brigádba csöppentem. A jármű maximális sebessége 90 km/h volt, ami a távolságokat, és az útviszonyokat tekintve cammogás volt. Viszont jókat dumáltunk. Dél körül, amikor megálltunk enni, még a kajájukat is megosztották velem.

Este volt, mire Rio Gallegos-ba értünk. Két választásom volt. Vagy a buszban alszom, az első ülésen, vagy keresek valami szállást. Az utóbbi mellett döntöttem. Egy ágyért, egy többágyas szobában, reggelivel, 140 pesot fizettem.

Izgalmas nap volt ez, hiszen innen már csak pár száz kilométer volt az úti célom, Ushuaia.

2014.03.20.

[1] http://wander-argentina.com/argentinas-gaucho-saint/