Korábban, a hostelben említette valaki Puerto Madryn-t, mint érdekességet. Állítólag a közelben sok a pingvin és a fóka. Ez teljesen felcsigázott. Az eredeti célom az volt, hogy délnek indulok Bariloche-ből, de a pingvinek mellett döntöttem. Ehhez újra át kellett szelnem az országot, most nyugatról keletre.

Az első alkalmas településnek az úti cél felé Jacobacci tűnt. Készítettem tehát egy Jacobacci feliratú táblát, és kisétáltam Bariloche határába stoppolni. Lehetőség szerint van B tervem is, ezért útközben megérdeklődtem a buszpályaudvaron, hogy indul-e aznap járat a kérdéses irányba. Kora este, 17:45-kor volt egy busz, gondoltam ha sikertelen lesz a stoppolás visszajövök, és ezzel megyek tovább. Hasznos volt az érdeklődés, mert pár óra múlva vissza kellett ballagnom, és jegyet váltanom. A 200 kilométeres távért 85 pesot fizettem.

Kisvártatva megtudtam, hogy miért nem vett fel senki. Húsz kilométer után a buszunk letért az aszfaltútról, és egy földúton haladt tovább. Az első tíz percben azt hittem, hogy csak valami átmeneti elterelésről van szó, a huszadik perctől aztán már nyilvánvaló volt, hogy innentől ez lesz. Amikor azt mondom földút, akkor azért ne azokra a falusi, hepehupás utakra gondoljunk. Ez egy precízen kialakított, nagyjából hét-nyolc méter széles út volt, murvával borítva. Helyenként még közlekedési táblák is szegélyezték. Nagyon klasszul tudtunk haladni, néha akár nyolcvannal is. Az egyetlen hátulütője egy ilyen útnak az, hogy irtózatosan poros. Szembejövő forgalom alig volt, ha igen, az akkora porfelhőt kavart, hogy már messziről lehetett látni.

Két óra múltán megálltunk egy Comallo nevű helységben, ahol át kellett szállnunk egy másik buszra. Apró falucska. A Bariloche környékére jellemző sűrű zöld növényzetnek itt már nyoma sem volt. Minden sivár, száraz és poros. Egy közeli domb tövében apró épület árválkodott, gondoltam az lehet a mosdó. Tévedtem. A comallo-i buszterminál volt.

Kicsivel tíz óra után értünk Ingeniero Jacobacci-ba.. A településről nem tudok mit mondani, mivel éjszaka érkeztünk. Talán annyit, hogy az utcák itt már aszfaltozottak voltak, illetve az állomáson kifüggesztett emléktábla arról mesélt, hogy Guido Amadeo Jacobacci, egy olasz mérnök volt, akinek az argentín vasút tervezésében volt elvitathatatlanul jelentős szerepe. Két választásom volt. Keresek valami szállást, és maradok, vagy megpróbálok tovább haladni. Az utóbbit választottam. A térkép tanúsága szerint kicsivel Valcheta után fordul az út Puerto Madryn irányába, tehát odáig kellett valahogyan eljutnom. Éjszaka lévén a stoppolás ki volt lőve, tehát a Jacobacci autóbusz állomás pénztáránál érdeklődtem.

Megtudtam, hogy van egy busz éjfél után, ami épp Valcheta-ba tart, de csak Los Menucos-ig van rajta hely. Természetesen éltem a lehetőséggel. A 140 kilométeres szakaszért 59 pesot fizettem. Kicsit kószáltam még a kisváros kihalt utcáin (a településen belül volt benzinkút, ezért gondolom, hogy használhatom a kisváros titulust), aztán buszra szálltam.

A településről kiérve újra a földúton haladtunk tovább. Három óra körül értünk Los Menucos-ba, ahol egy meglepően modern terminál fogadott. Napközben ugyan nagyon meleg van a térségben, de éjszakára igencsak lehűl a levegő. Ezért megörültem, hogy van egy fedett hely, ahol tető alatt szundíthatok reggelig. Az örömöm nem tartott sokáig, mert kiderült, hogy a pályaudvar épületét négykor bezárják. A műveletért felelős gondnok ugyan ajánlott valami szállást a közelben, de pár óráért nem volt kedvem 200 - 250 pesot fizetni. Felfújtam hát a derékaljamat, hálózsák, bivakzsák, és egy közeli raktárépület tövében húztam meg magam reggelig. Hideg volt, a kutyafáját!

Hajnalban aztán kicsit körbesétáltam a még mindig kihalt Los Menucos-t. Buenos Aires és Bariloche után végre olyan érzésem volt, hogy valami egészen érdekes helyen járok. Szép számmal láttam tradicionálisnak tűnő 'rönkházakat', melyek a skandináv rokonaiktól annyiban tértek el, hogy nem rönkökből, hanem gerendákból épültek, és cementet használtak kötőanyagnak. A falut meglehetősen széles földutcák hálózták be (azt ugye már megtanultuk, hogy ez arra utal, a települést a XX. században alapították), minden kihalt volt. Az utcákon szanaszét álldogáló nyitott autók azt sugallták, hogy itt nem igen történik semmi. Los Menucos egyetlen érdekességének az tűnt, hogy innen már aszfaltozott volt a továbbvezetőút.

Rövid turisztikai körutam végeztével kisétáltam a falu határába, és stoppolni kezdtem. A sejtésem beigazolódott, itt nem történik semmi. Húsz percenként haladt el mellettem egy autó, úgy tűnt, ez itt a semmi közepe. Mégis igazolódott utazási szabályaim (itt olvashatóak) hatodik pontja (6. Az elhagyatottnak tűnő utakon könnyebb stoppolni.), és egy bő óra múlva, az ötödik arra haladó autó fel is vett. A fickó valami ügynök lehetett, mert a következőfalu bekötőútjánál kitett, majd dolga végeztével újra felvett, és még egy falut mentünk. 40-50 kilométert haladtam előre.

Az argentínok a 'dedo', azaz ujj kifejezést használják a stoppolásra, ami a hüvelykujjra utal. Sok fiatal stoppol, illetve a faluk között az idősebbek is, így nem kellett magyarázkodnom, hogy mit szeretnék.

A következő falu, azaz Sierra Colorada határában aztán már egy másik autó vett fel. Nálam pár évvel idősebb nagypapa, Americo, az unokájával. Amikor elmondtam hova tartok, mosolyogva bólogatott, és közölte, hogy egészen Valcheta után, a Routa 3 elágazásáig el tudnak vinni, mert San Antonio de Oeste-be tartanak. Ez így több mint 220 kilométer volt. Hurrá!

Beszélgettünk, közben folyamatosan etettek, és itattak. A falujuk nyolcszáz lakosú... Arra már nem emlékszem, hogy miért mentek éppen a nagyvárosba. Arra viszont igen, hogy miután elmondtam, hogy korábban asztalosként is dolgoztam, nagyot bólintott, és közölte, hogy akkor meg kell ismernem az egyik barátját Valcheta-ban.

Mint kiderült a barátja egy szobrászművész. Faszobrász. Végül is az, hogy mind a ketten szeretjük a fát, már közös nevező. Egy tetszetős kis galériát vezet a város központjában, de már annyira öreg, hogy nem nagyon tud dolgozni. A művei között voltak egészen komoly darabok, de igazán naivak is.

A rövid kitérő után folytattuk utunkat, és hamarosan kiraktak a R3 egyik benzinkútjánál. Innen még további 240 kilométert kellett megtennem Puerto Madryn-ig. Nem izgultam. Mivel korán indultam, még csak dél körül járt az idő.

"Patagónia épp annyira valódi, mint amennyir misztikus. Könyörtelen időjárása, és barátságtalan földrajza ellenére, vagy tán épp ezért, magával ragadta felfedezői, és vándorai képzeletét, Ferdinand Magellan-tól és Pedro Sarmiento de Gamboa-tól kezdve, egészen Sir Francis Drake-ig és Charles Darwin-ig. A mai napig egy vad, feltáratlan vidék. Úgy tartják, a hatalmas régió az argentín Colorado folyó déli részétől egészen a Tűzföldig terjed. Bár csak az argentínok 5%-a mondhatja otthonának, a terület magában foglalja, nagyjából az ország kétharmadát (csakúgy, mint Chile egyes részeit). Patagóniát igazán megtapasztalni az úton lehet, miközben az itteni húst esszük, az itteni bort isszuk, és az itteni magányt éljük.

A Ruta Nacional 3 a terület keleti részét követi. Buenos Airesből indul, és a pampákon keresztül nyúlva, Ushuaiatól, a világ legdélibb városától nyugatra ér véget. A Patagónián kersztűlvezető szárazföldi közlekedés fő artériája. A nyugati hasonmásától, a Route 40-től eltérően, a Route 3 nem kínál magashegyi kilátókat, síelő szállásokat, barlangrajzokat, vagy gleccsereket. Kínálja viszont Patagónia nyers valóságát... [...] Az út kis településeket, és nagyvárosokat szel keresztül, vad és szeles birkafarmok, és olajkutak mentén halad el, egyenesen a magányos sivatag közepébe, mely Viedma-tól, egészen a Magellán fok közelében található Rio Gallegos-ig terjed." [1]

Az utazási szabályaim hatodik pontjának antitézise tökéletesen érvényesült, nagyon sokáig dekkoltam azon a helyen.

Megváltóm Oskar volt. Korombéli srác, éppen az anyukájához igyekezett Trelew-ba, ami Puerto Madryn után van, tehát fellélegezhettem, egyenesen a célig volt fuvarozóm. Nagyon élveztem Oskar társaságát. Egy jobb időket is megélt Peugeot kisbuszt vezetett, amiben olyan kosz volt, amilyet még én is nehezen hoznék össze. Azt ugye tudjuk, hogy mindig csak a más kosza zavar, a sajátunkat sokkal könnyebb elviselni. Öltözéke igazodott a környezetéhez. Kockás ing, óriási has, farmer. A megjelenése, és a környezete is azt sugallta, hogy nem igazán akad fenn a világ dolgain. Klasszul elbeszélgettünk. A végén annyira rendes volt, hogy egészen a hostelig elvitt, amit már korábban kiszemeltem a neten. Ezt már korábban is írtam, de nem tudom elégszer elmondani, hogy nagyon sok rendes, segítőkész emberrel találkozom az utam során.

Puerto Madryn óceán parti város. Itt ismét visszazökkentem a nyugati civilizációba. Parti sétány, a távolban, messze a vízbe nyúló móló. Az utcák tele üzletekkel, autókkal.

Két dolgot emelnék még ki, a várossal kapcsolatban. Az egyik, a település északi végének partja, amely egy rendkívül érdekesen csipkézett sziklapart.

A másik, a Malvin-szigeteken elesett katonák emlékműve. Már Buenos Airesben is találkoztam tüntetőkkel, akik részt vettek a háborúban, de ilyen nagy, és direkt emlékművet még nem láttam. Biztos vagyok benne, hogy a mai napig érzékeny pontja ez a helyieknek. Még Crisol-ban, Uruguayban történt, hogy beszédbe elegyedtem vendéglátóm, Adrian édesapjával. Ők argentínok.

- Mi az aktuális helyzet a Falkland-szigetekkel kapcsolatban? - kérdeztem.

- Azokat Malvin-szigeteknek hívják! - villantotta rám szigorú tekintetét, majd mesélni kezdett arról, hogy az angolok milyen galádul viselkedtek annak idején. Érezhető volt, hogy ez egy be nem gyógyult seb az argentínok önérzetén.

"A Falkland Háború (spanyolul: Guerra de las Malvinas/Guerra del Atlántico Sur) [...] 1982 április 2-án kezdődött, Argentína inváziójával, mely nyomán megszállta a Falkland-szigeteket, és Déli-Georgiat. Nagy-Britannia egy tengerészeti egységet indított útjára, hogy harcba lépjen az argentín tengeri-, illetve légierővel, és visszafoglalja a szigeteket. A konfliktus 1982 június 14-én ért véget. Argentína megadta magát, így a szigetek brit fennhatóság alatt maradtak. A háború 74 napig tartott, 257 brit, és 649 argentín katona, tengerész és pilóta vesztette életét, illetve három civil szigetlakó. Ez volt az Egyesült Királyság utolsó, külső ellenség ellen, szövetségesek nélkül vívott harca, és ez volt Argentína egyetlen külső célpont ellen irányuló háborúja, az 1880-as évek óta.

A konfliktus, a szigetek szuverenitásával kapcsolatos, elhúzódó diplomáciai vita nyomán robbant ki." [2]

Ki volt előbb a szigeteken, az angolok, vagy az argentínok? Kié a Falkland/Malvin-szigetek? Nem az én tisztem eldönteni.

Puerto Madryn környékének fő attrakciója a Peninsula Valdes. A várostól kétszáz kilométernyire található félsziget fókák és pingvinek kedvelt költőhelye. Ide szerveznek utakat a városszerte hemzsegő ügynökségek, meg mindenki, aki él és mozog. A hostel recepciójánál, ha jól emlékszem 600, vagy 700 pesoért kínáltak egy egynapos kirándulást. Ez sok. A szállásért száz pesot fizettem, reggelivel.

A végén az lett, hogy néhányan összebeszéltünk, a hostel lakói közül, és béreltünk egy autót.

Erről a következő írásomban mesélek majd.

2014.03.11.

[1]  http://www.vivatravelguides.com/south-america/argentina/argentina-articles/ruta-nacional-3-patagonia/

[2]  http://www.princeton.edu/~achaney/tmve/wiki100k/docs/Falklands_War.html