A Workaway-en keresztül sikerült leleveleznem a következő önkéntesmunkámat, ami Buenos Aires-től 1600 kilométernyire, San Carlos de Bariloche-ben várt. A direkt buszjárat elképesztően drága lett volna, viszont volt nyolc napom, hogy odaérjek. Ezért a jóval olcsóbb vonatozást választottam. Ezen belűl aztán már nem sok választásom maradt, mert Buenos Aires-ből csak egyetlen járat indul délnek, a Bahia Blanca-ba tartó gyors.

A vonat a Constitución pályaudvarról indul, hétfőtől péntekig, 19:45-kor. Érkezés másnap 9:45. Az elsőosztályú jegyért 120 pesot fizettem, az út körülbelül 600 kilométer volt. A 'turista'-osztály ennél kicsit olcsóbb volt, de most az egyszer nagyvonalú voltam magammal. Általában létezik még egy 'pullman' nevű kategória is, de az adott napon nem csatoltak ilyen kocsit a szerelvényhez.

Következett tehát tizennégy óra vonatozás. A 600/14 hányadosából jól látszik, hogy ez nem a TGV. Felszereltem magam három zacskó kekszel, és két liter vízzel. A beszállásnál várakozó tömeg arra engedett következtetni, hogy nem nagyon lesznek szabad helyek. Tényleg nem voltak. Az elsőosztály annyiban különbözött a másiktól, hogy itt hátra lehetett dönteni az üléstámlát. A helyjegyemmel nagyon szerencsés voltam, mert a mellettem lévő ülés támlája ki volt törve, gyakorlatilag csak félig felvő helyzetben lehetett rajta... lenni. Azt ugye mégsem írhatom, hogy ülni.

A MÁV viszonylatain szocializálódott tinédzserként nem ért komolyabb meglepetés. Olyannyira nem, hogy még az ülések huzatát is ismerősként köszöntöttem, mivel ugyan azzal a zöld műbörrel voltak borítva, mint otthon. Van valahol a világon egy műbőr-gyár, amelyik csak ezt ontja? Ugyanolyan szakadt és koszos volt minden, mint otthon. Azért azt is meg kell említenem a magyar vasút védelmében, hogy a Dorog - Nyugati pu. vonalon közlekedő-, illetve az Intercity szerelvények már megütik az európai mércét. Talán a klotyó volt az egyetlen különbség. Úgy tűnt azt nem egy magyar designer tervezte. Ja, meg az ablakok belső oldalán lehúzható alumínium rostélyok.

Büfékocsi nem volt, a sorok között néha végigszambázott egy figura, kosárral a karján, azt hiszem kávét meg kekszet árult. Egy másik meg néha elemlámpákat, néha meg telefontöltőket kínált.

Erről már korábban is tettem említést, itt Dél-Amerikában gyümölcsöző szimbiózisban élnek a személyszállító cégek, és ezek az árusok. Európában minden központosított, mindenki maga akarja az összes kapcsolodó területről leszedni a hasznot. A kiskereskedőket ellehetetlenítik a túlszabályozott rendellezése... Elnézést, elragadtattam magam!

Az utasok közt szép számmal láttam hátizsákos fiatalokat, azt hiszem már ők is valahova Patagonia-ba tarthattak.

Van itt még egy kérdés, ami nem hagy nyugodni. Azokat a kurva nagy táskákat hol vásárolják az emberek? Én még az életben nem jártam olyan boltban ahol ilyeneket árultak. Természetesen az örök csúcstartók a kérdésben a lengyelek. Emlékszem a '80-as évek végén, a Keleti környékén százával hemzsegtek a szerencsevadászok, akik elképesztően nagy cekkerekkel szállították haza a kötött pulóvereket. Szintén ebben az időszakban volt olyan, hogy Berlinben csak a táskákból emelt halmok között tudtam elevickélni a vonatajtótól az ülőhelyemig.

Vonatunk a megadott időpontban futott be Bahia Blanca-ba. Impozáns állomás fogadott. Kissé tragikomikusnak hat a tény, hogy egy ekkora vasútállomást csak azért tartanak fent, hogy hetente öt vonatot fogadjon, és indítson.

"Az itt partra szállt tengerészek hordáinak köszönhető Bahia Blanca katonai erdete, mely mára már Dél-Amerika legnagyobb tengerészeti bázisává vált. 1828-ban Ramón Estomba ezredes, a pampák perifériái feletti kontroll megszerzésére tett korai erőfeszítéseinek nyomán alapította meg, a nagyképűen Fortaleza Protectora Argentina-nak nevezett bázist, Bahia Blanca természetes kikötőjében." [1]

Érkezésem után sikerült maradéktalanul betartanom utazási szabályaim (itt olvashatóak) harmadik pontját (3. Ne feltétlenül az első szálláshelyet válaszd egy új településen, ...). Végigkérdeztem néhyány hotelt, aztán ledőltem egy parkban, mert a vonaton nem tudtam kipihenni magam. A szállodák 240-300 pesoért kínálták szolgáltatásaikat, némelyik minősíthetetlenül ócska volt. Viszont találtam egy hostelt 80-ért. Sajnos aznapra minden hely foglalt volt, de másnapra azon nyomban foglaltam helyet. Az élszakát végül is az előbb említett parkban töltöttem. Hálózsák, bivakzsák, egészen tűrhetően aludtam. Tíz körül átslattyogtam a hostelbe, így zuhanyozni is tudtam végre két nap után. Érdekes, patinás épület adott otthont a vendéglátó egységnek. Egy régi fénykép tanúsága szerint már a múlt század elején is hotelként üzemelhetett. Struktúráját tekintve az Uruguayból már ismert módon, a szobák egyenesen az udvarra nyíltak. A fogadó tér hatalmas volt, tévével, pamlagokkal, és kapcsolódott hozzá egy étterem is, ahol a másnapi ébredés után még egy szerény reggelit is kaptam.

Tipikus argentín város. Belváros, központi térrel, templommal, bankokkal. Egy kicsit arréb temérdek üzlettel vásárló utcák. A belvárosban sem láttam két-három emeletnél magasabb épületeket, a külvárosi lakónegyedekben pedig főleg nem. Ennek köszönhetően viszonylag nagy kiterjedésű a település. Az utcák meglehetősen szélesek, ami arra enged következtetni, hogy a várost már a gépjárművekhez igazítva alapították, tehát komolyabb történelmi múlttal nem tendelkezik. Nyugis hely. A délután zárvatartó bank bejáratánál kutyák alszanak, a templomban egyedül üldögélek. Ahogyan azt már korábban is említettem, szeretek templomokba betérni, és hálát adni a pazar életemért. A sprituális magasságokon innen, azért van egy sokkal prózaibb célja is ezeknek a látogatásoknak. Ez pedig a következő: lehet telefont tölteni. Régi megfigyelésem, hogy a pillérek tövében szinte mindig van konektor, bárhol is járjunk a világon. Természetesen a tétel nem igaz falusi vályogtemplomokra. Bahia Blanca-ban ráadásul még wifi is volt. Gondoltam is, hogy a katolikus egyháztól milyen jó húzás lenne, ha minden templomba telepítene egy rootert.

Az óceán partjáig nem sétáltam ki, tekintve hogy messze volt, illetve valaki azt mondta egyáltalán nem szép a part..

Bariloche ahova igyekeztem, az ország ellentétes oldalán található, innen dél-nyugati irányban. Tehát széltében át kellett még szelnem Argentínát. A hostel recepcióján egy lány azt ajánlotta, hogy menjek el, a kicsit délebbre található Viedma-ba, mert onnan van vonat Bariloche-be. Jó ötletnek tűnt.

Másnap reggel kisétáltam a város szélére, hogy stoppal menjek át Viedma-ba. Útközben láttam életem első közlekedésilámpás földút(!) kereszteződését.

Hamar felvett egy srác, aki, miután elmondtam mi a tervem, ajánlotta, hogy tartsak inkább vele, mert az innen 480 kilométerre, nyugatra lévő General Roca-ba megy, ami már viszonylag közel van Bariloche-hez. Természetesen kapva kaptam a lehetőségen. Kiderült, hogy a kedvezőbb fizetések miatt, egy-két hónapra minden évben leutazik dolgozni, a General Roca környékén található megszámlálhatatlan alma ültetvények egyikére. Az út hibátlan minőségű volt, 5-6 óra alatt ott voltunk.

A cél irányába tett hatalmas lépéssel annyira elégedett voltam, hogy nem lacafacáztam, az első utamba eső hotelben vettem ki szobát. 240 pesot fizettem. Utam során az első, és vélhetőleg az utolsó alkalom volt, hogy ennyit fizettem egy éjszakáért.

General Roca, azaz Roca generális azzal vívta ki hírnevét, hogy a XIX. században meghódította Argentína, európaiak által addig még lakatlan, sivatagos, déli területeit. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ő írtotta ki az őslakosságot. Ez utóbbi tény kevéssé domborított a munkásságában, számos argentín városban is találkozhatunk a szobrával.

A város "eredete a Sivatag Meghódításának idejére nyúlik vissza, mely nyomán ugrás szerűen nőtt a népesség, melyet gazdag kulturális és szociális aktivitás, farmok és helyi cégek vettek körül. Ahogyan a település kezdett testet ölteni számtalan bevándorló, főleg németek, franciák érkeztek a területre, és telepedtek le a híres erőd közelében." [2]

Annyi időt töltöttem itt, amíg elsétáltam a temetőig. Érdekességnek azt találtam, hogy a települést kettészelő csatornára telepítettek egy kis erőművet, illetve a börtönt a temető szomszédságában. Ez utóbbi olyan hely benyomását keltette, ahova lehetőleg nem szeretnék bekerülni. Az egész egy hatalmas terület volt, több sor kerítéssel körbevéve, melyek közt fegyvefes őrök cikáztak. Közepén a körletek, földszintes barakok, amik a legkevésbé sem tűntek komfortosnak.

Sétám végeztével buszra szálltam, és a 45-50 kilométernyire lévő Neuquén-be robogtam. 16,5 pesot fizettem az útért.

Neuquén, a hasonló nevű tartomány központja. Nagyváros. A Hostelworld oldalán kinéztem egy olcsó hostelt, de nem volt szerencsém, teltház volt.

Következett az utazási szabályaim 3. pontja, tehát nyakamba vettem a várost. Az egyik szállodában, ahol az árak után érdeklődtem, kedélyes beszélgetésbe elegyedtem a recepciós sráccal. Jól beszélt angolul, kérdezett az utazásomról. Meséltem neki az eddigi kalandjaimról, a Workaway-ről, a CouchSurfing-ről.

- Én is fent vagyok a CouchSurfing-en - újságolta, - de még senki nem aludt nálam.

- Ez remek. Nem lenne kedved vendégül látni egy éjszakára? - kérdeztem.

- Végül is miért ne? - morfondírozott. - Gyere vissza kilencre, akkor végzek, együtt hazamehetünk.

Hát így esett, hogy Neuquén-ben Manuel-nél töltöttem az éjszakát. Fiatal, 24 éves srác, aki a helyi egyetem több szakára is felvételt nyert már, de egyiket sem fejezte be. Az a fajta, aki rendkívül intelligens, de tele van problémákkal. Csak hogy egyet emeljek ki a sok közül, le kéne szakadnia a családjáról, amit a helyi társadalmi tradíciók, és a társfüggése elképesztően megnehezítenek. Az elmúlt évek során szakértővé váltam az önismereti kérdések területén, illetve Manuel sok tekintetben önmagamra emlékeztetett, ezért teljesen belefeledkezetten tudtunk dumálni hajnalig. Egy olasz lánynak udvarol, tavaly járt is náluk, hatalmas élmény volt számára Európa. Ottlétemkor éppen azon dolgozott, hogy megnyejen egy londoni ösztöndíjat, amit két tanulóra írtak ki, de közel kétszázan pályáztak meg. Már sikerült a legjobb ötbe bekerünie, úgy rémlik talán még egy meghallgatás várt rá. Élveztem a társaságát.

A környezetéről talán annyit, hogy pár hónapja egyedül él, nem nehéz kitalálni, elképesztő káosz közepette. Felfújtam a matracomat, hálószák... Egészen klassz helyem volt a nappali padlóján.

Neuquén jellegtelen helynek tűnt, ha lehet itt még több üzlet volt, mint máshol, és az egész olyan... olyan... agrárközpont hangulatú.

Bariloche innen már csak 420 kilométernyire volt. Miután másnap 11 körül elváltam Manuel-tól, kisétáltam buszpályudvarig. Ez belekerült pár órámba, mert ahogyan azt fentebb is említettem, Neuquén nagyváros, a terminált meg a szélére építették. Azért adtam magamnak esélyt az út mellett stoppolva, de amikor alkonyodni kezdett, inkább vettem egy jegyet Bariloche-ig. 262 pesot fizettem, viszont éjszakai járatról volt szó, így volt hol aludnom is.

Nem tudom kellőképpen hangsúlyozni, hogy rengeteg segítőkész, jóindulatú emberrel találkozom az utam során. Róluk nem szól a híradó. Elképzelhető, hogy a világ nem is annyira önző, erőszakos és veszélyes, mint amilyennek a kereskedelmi média láttatja azt? Sugalva, hogy a zárt ajtó az igazán biztonságos. Elképzelhető, hogy az anyagi javainknak csak kevéssé van köze a boldogságunkhoz? Hasznos lehet tehát megszabadulnunk a tévénktől, és nagyobb figyelmet fordítanunk a szociális interakcióinkra! Hálás vagyok, hogy az elmúlt hónapok tapasztalatai nyomán egy olyan valóságban létezhetek, ahol szilárd hittel, bizalommal, és aggodalmaskodás nélkül tudok élni.

2014.02.23.

[1] http://www.lonelyplanet.com/argentina/atlantic-coast/bahia-blanca

[2] http://moviwa.com/generalroca/description.html