Eredetileg úgy volt, hogy az argentín srácokkal el tudok menni egészen Ushuaia-ig. Viszont már Rio Gallegos-ban is olyan erős szél fújt (kint az országúton meg főleg), hogy mégsem merték bevállalni az utat. Tényleg félelmetes volt. Olyan érzésem volt, hogy mindjárt felborul a kis VW T2. Rendesek voltak, kivittek a város szélére, ahonnan tovább tudtam stoppolni.

Sajnáltam, hogy el kellett válnunk. Egyrészt biztonságot nyújtott az a tudat, hogy nincs gondom Ushuaia-ig, másrészt megkedveltem őket. Fiatal koruk ellenére bölcsek, okosak, intelligensek voltak. Az ilyesmit nagyra becsülöm.

Tehát ott álltam Rio Gallegos és az argentín határ között, az út szélén. Ahhoz, hogy eljussak Ushuaia-ba, egy darabon Chilén keresztül visz az út. A határ 65 kilométerre volt. Sütött a nap, tehát nem volt annyira hideg, talán 10-15°C, viszont az erős szél miatt alig bírtam megállni a lábamon.

- Tiszta hülye vagy, - ezt gondoltam, - inkább menj vissza a városba, és vegyél egy buszjegyet!

Rövid kézlóbálás és tanakodás után meg is indultam. Ebben a pillanatban állt meg egy autó. Fiatal srác volt, mint kiderült rendőr.

- Elviszlek a következő ellenőrző pontig, - ajánlotta - ott könnyebb dolgod lesz.

Természetesen éltem a lehetőséggel. Néhány kilométer volt csupán, de tudtam, ha mást nem is, de legalább egy szélvédett házikót találok ott.

Argentína szerte, a tartományok és városok határain, illetve számomra megfejthetetlen rendszerben másutt is vannak ilyen rendőrségi ellenőrző pontok. Az autósokat meg szokták állítani, a személyszállító buszokat soha (ez a az én tapasztalatom). Autósként, vagy az esetemben gyalogosként az a feladat, hogy bediktáljuk az adatainkat, amit akkurátusan bevezetnek egy füzetbe.

Ez most is így történt. Az ajtótól kissé távolabb zavartak, és folytattam a stoppolást. Nem kellett sokáig várnom, egy részeg autómentős elvitt ezen a 65 kilométeren.

Útlevél ellenőrzés, pecsétek, és kezdődött elölről minden. Stoppolás, ordító szél, sőt nehezítésként itt még egy német pár is, akik szintén Ushuaia-ba igyekeztek, stoppal. Az etikett ebben az esetben azt kívánná, hogy én mint később érkezett, gyalogoljak tovább az úton, és úgy próbálkozzak. Ezt viszont nem tudtam megtenni, mert ha lehet, itt még őrültebben fújt a szél, és hidegebb is volt. Vártam hát a soromra. Rátekeredtem egy radiátorra, és azért imádkoztam, hogy minél előbb vagyék fel őket. Közel nyolc órát dekkoltam itt. Megismerkedtem a határőrökkel, a vámosokkal, segítettem útbaigazítani az újonnan érkezőket, trécsltem a takarítónőkkel.

Már sötét volt, talán hét óra, amikor végre megállt valaki. Chilei család, akik Punta Arenas-ba tartottak. Punta Arenas Chilében van, Ushuaia-tól nyugatra.

- Nem érdekel, - gondoltam, - ott legalább keríthetek valami szállást! Itt szörnyű éjszakám lenne.

"Punta Arenas kicsivel több mint 150 éves. Eredetileg katonai helyőrség, és büntető telep volt. Fekvése miatt az egyik legalkalmasabb kikötő volt a Californiába induló hajók számára, az aranyláz idején. A 60 kilométernyire délre felvő chilei telephez, Fuerte Bulnes-hez képest a város egy védettebb öböllel rendelkezett, illetve elsőrangú hozzáféréssel fához és vízhez. Az angol tengerészeti térképek hosszú évekig 'Homokos Pont'-ként említették a területet, ennek spanyol megfelelője lett a város neve.

A kezdeti időszakban Punta Arenas gazdasága a vadállatok kínálta árucikkeken alapult, úgy mint fókabőr, guanaco irha, tollak, ásványi anyagokon (szén, arany), guanón, bútor-, és tüzifán. Ezek egyike sem képviselt jelentős iparágat. A gazdaság nem is fejlődött a XIX. század utolsó negyedéig, amikor a területi kormányzó elrendelte 300 bírka behozatalát a Falkland-szigetekről. A sikeres kísérlet másokat is ösztönzött, hogy bírkákba fektessenek. A századfordulóra már két millió állat legelt a területen.

A helység kereskedelmi és állattenyésztési sikerei nemzetközi bevándorlók munkájának köszönhetőek. Angoloknak, íreknek, skótoknak, horvátoknak, franciáknak, németeknek, spanyoloknak, olaszoknak, és sorolhatnánk. [...] Manapság, a tömeges bevándorlás emlékeit városszerte az utcanevek őrzik, illetve a temető síremlékei." [1]

A város közel 200 kilométerre van a határtól, ez majdnem négy órányi autózást jelentett, tekintve, hogy az út nagyrésze földút. Volt időnk csevegni. Miguel és családja, felesége és 10 éves kisfia Lucas, éppen egy két hónapos kirándulásból igyekeztek hazafelé. Chile távolabbi részeit járták be. A második órában már ott tartottunk, hogy meghívtak magukhoz, aludjak ott. Megható, hogy milyen rendes emberek vannak.

Két hónap távollét után egy teljesen kihűlt házba érkeztünk. Miguel bekapcsolta a fűtést, a felesége megmutatta a szobámat, és már készítette is a vacsorát. Én eközben dámáztam Lucas-szal.

Másnap reggelivel, hasznos tanácsokkal, és jókívánságokkal bocsátottak utamra. Remélem sikerül viszonoznom a jóságukat.

- Amikor segítek, nem azért teszem, mert tőled is ezt várom. Azt remélem, hogy valaki másnak segítesz majd, olyannak aki rászorul - hallottam egyszer egy NA konferencián. Próbálok ennek szellemében létezni. Tudom, hogy idealista képzelgés csupán, de mennyire nagyszerű volna, ha mindenki ennek megfelelően élne! Szép lassan mindenkihez visszaérne a kör.

Mint kiderült, Punta Arenas-ból van járat Rio Grande-be, ahonnan már csak 200 kilométer Ushuaia. Na, pont aznap nem indult. Nem akartam visszamenni a vendéglátóimhoz, ezért egy hostelben aludtam. 9000 chilei pesot fizettem. Másnap, a buszért 17000 chilei pesot.

Nem bántam meg, hogy egy napot Punta Arenas-ban töltöttem. Jó hely. A környék fő látványossága a Torres del Paine. Nemzeti Park, gleccser, hegyek... Ezt kihagytam, viszont érdekes a klíma, érdekesek a város épületei. Találkoztam egy amerikai biciklistával, aki másfél év alatt tekert le idáig Californiából. Nem tudom hogyan tudnám érzékeltetni, egyszerűen szerettem ott lenni.

A buszozás már önmagában élmény volt. Többek között azért, mert ez volt az első alkalom, hogy buszon kaptam kaját és kávét, meg üdítőt. Úgy tudom, Argentínában vannak járatok, ahol még pezsgőt is szolgálnak fel. A fentebb említett földúton visszamentünk csaknem a chilei-argentín határig. Kicsivel előbb fordultunk délnek, hogy 10-15 kilométer múltán elérjük a szorost, aminek a túloldalán már a Tűzföld fogadott. Az átkeléshez mindannyiunknak ki kellett szállnia a buszból, ami felhajtott a kompra. Meglehetősen nagy hajóról van szó, mert több busz, és kamion is elfért rajta. A kabin helyett a fedélzet korlátja mellett töltöttem a 15-20 percet, amíg átértünk. Ez némiképp kárpótolt a csalódásért, amit a Peninsula Valdés okozott. Nagyon sok pingvint láttam, sőt a hajónkat kisérő delfineket is. Mint a filmeken! Fantasztikusan jó volt.

A túloldalon aztán kiszálltunk-beszálltunk, és meg sem álltunk a következő határig. Eddig ugye Chilében haladtunk, de vissza kellett mennünk Argentínába. A táj itt is, az eddigiekhez hasonlóan kietlen, viszont rengeteg a lámához hasonlatos guanacot, meg struccot láttam, ez utóbbiak a nanduk. Afrikai rokonaikhoz képest sokkal kisebbek, és a színük is más. Inkább barna, mint fekete.

"Dél-Amerikában honosak a Tűzföldtől csaknem az Egyenlítőig. Két fajukat az Andok felgyűrődése különítette el egymástól. A nandu a hegyvonulat gerincétől keletre, a Darwin - nandu attól nyugatra él." [2]

A határátkelő egy épület, a semmi közepén. Mellette kiszuperált busz, a kantin. Mindannyian kiszálltunk, sorban álltunk, pecsételtettünk, beszálltunk, és robogtunk tovább.

Rio Grande-ba érkezve kiderült, hogy csak kisbuszok indulnak Ushuaia-ba. Félő volt, hogy a legközelebbire nem fogok felférni. Szerencsém volt, pont egy üres hely volt még. Ellenkező esetben közel két órát kellett volna várnom. A 200 kilométeres távért, 200 pesot fizettem. A kitűnő utaknak köszönhetően kevesebb mint négy óra volt az út, amiben benne volt egy kávészünet is, Tolhuinban-ban.

Az volt az érdekes, hogy az eddigi kopár, sík terep után, ahol ezer kilométerek óta nem láttam fát, hirtelen erdősre váltott a táj. Gondolom a domborzati viszonyoknak köszönhető a változás, mert ezzel együtt egyre komolyabb hegyeket is láttam.

"Ushuaia a világ legdélibb városa. A Beagle-csatorna partján fekszik, a Tűzföld déli csücskében, a Martial-hegységgel körbevéve. [...]

A város neve az öslakos yámanas, vagy yaghanes indiánok nyelvéből ered, jelentése: "az öböl mely nyugatra tör".

Ushuaia fiatal város. 1884, október 12-én alapították, amikor egy argentín expedíció érkezett, hogy egy al-prefektúrát hozzon létre itt, bár a Dél-Amerikai Misszionárius Egyesület 300 anglikán misszionáriusa már itt élt. Ők építették az első házakat, ők foglalatoskodtak az őslakosok megtérítésével.

Az argentínok számára Ushuaia neve a XX. század elején vált ismertté, amikor egy döntés nyomán börtönt építenek ide. A börtön Ushuaia történetének része, a rabokra pedig tekinthetünk úgy, mint az "első telepesekre".

Az ipari fejlődés kiemelt támogatásának köszönhetően, a '70-es évektől drasztikusan megnövekedett a tetszetős kis falucska népessége. Ushuaia mára egy turista központtá vált, nemzetközi repülőtérrel, és minden egyéb szükséges szolgáltatással. Egyúttal sétahajók kikötője, és a legközelebbi mélyvízű kikötő az Antarktisz felé." [3]

A busz, a belvárosban, a part közelében rakott ki. Az elmúlt napokban látott argentín városokhoz képest, ez egy komoly nagyvárosnak tűnt. Modern épületek, bankok... Már esteledett, tehát igyekeztem megtalálni a vendéglátóimat, akiket a CouchSurfing-en keresztül találtam. Mondom, hogy komoly nagyváros!

Távolodva a part menti negyedtől kiderült, hogy itt sem kolbászból van a kerítés. Szedett-vedett épületek, rendetlen udvarok. Bruna és Victor is egy ilyen ház első emeletén laktak. Bruna portugál, Victor francia. Nagyszerű fiatalok, a következő írásban részletesebben is mesélek róluk. Szívélyesen fogadtak. Rajtam kívül még két francia lány is vendégeskedett náluk, tehát összesen öten voltunk a szoba-konyhára. A lányok a konyhában aludtak (félretolták az asztalt, és egy matracot terítettek a földre), én felfújtam a derékaljamat és a fürdőszoba előtt telepedtem le.

Mit lehet csinálni Ushuaia-ban? Kirándulni, vagy hajóra szállni az Antarktisz felé. Titkon reméltem, hogy találok egy "last minute" ajánlatot, és olcsón eljuthatok oda... Nem így lett. Egyrészt március közepe, vége már a szezon végét jelenti, másrészt olyan ajánlatokat láttam, amik 3500-5500 dollárba kerültek. Hát ez nem nekem való. Ennyi pénzből inkább elmegyek Kínába egy évre.

Viszont kirándulni elmentünk. Victor dolgozott, Bruna vitt el minket a közelben egy sétára. Számomra kissé hosszabbra nyúlt ez a történet, ugyanis elvesztettem őket, és bekeveredtem egy erdőbe, ahol aztán vagy négy-öt órát bolyongtam.

Azt mondják itt délen egy nap alatt mind a négy évszakot megéli az ember. Kétkedve fogadtam, amikor ezt hallottam. Gondoltam költői túlzás. Tévedtem. A következő képeket mindössze pár óra leforgása alatt készítettem.

Ahogyan annak lennie kell egy valamirevaló városban, itt is belefutottam egy tüntetésbe is. Nem tudom mi volt az elégedetlenség tárgya. Az utcákat lezárták, olajoshordókban tüzet raktak, és már szóltak is a dobok. A zuhogó eső senkit sem zavart. Amíg a városban voltam, egyszer ereszkedett 0°C közelébe a hőmérséklet, viszont szinte állandóan esett.

Találtam használt ruha boltot is. Úgy látszik ehhez különös érzékem van, még a világ végén is rábukkanok.

Természetesen itt is központi helyen található a Malvin-szigetekért folytatott küzdelem áldozatainak emlékműve.

Pár nap múltán sajnálattal vettem búcsút házigazdáimtól. Bruna és Victor izgalmas, nagyszerű életet élnek.

Gondoltam megspórolom a buszjegyek árát, és stoppolok. Hosszú idő óta a legnehezebb pár órám volt. Esett az eső, fújt a szél. Végül egy német pár vett fel, akik a környező mocsarak metán kibocsátását kutatták. Sajnos csak az aktuális mocsarukig, pár tíz kilométert tudtak fuvarozni. Ott szerencsére hamar felvett egy srác, aki elvitt Tolhuin-ig, onnan pedig egy másik krapek Rio Grande-ig. Bár már későre járt, annyira benne volt a boogie a lábamban, hogy kisétáltam Rio Grande határáig, és tovább próbálkoztam a határátkelők, és Rio Gallegos felé. Nem vettek fel. Az éjszakát az út mellett a sátramban töltöttem. Miután besötétedett nagyon hideg lett, és a szél is elképesztően fújt. A sátrat egy elhagyott, omladozó ház belsejében állítottam fel, így a széltől védve voltam. A hidegtől viszont nem. A felszerelésem nem ilyen körülményekre való. Az összes ruhámat magamra vettem, de még úgy is nagyon fáztam.

Reggel próbálkoztam még stoppolni, aztán beszálltam egy kocsiba, ami visszavitt a városba. Sajnos aznapra már nem tudtam jegyet váltani Rio Gallegos-ig, így még egy éjszakát töltöttem Rio Grande-ban. Egy ágyért, egy többágyas szobában, reggeli nélkül 180 pesot fizettem. Hálás voltam, hogy van fűtés, és meleg víz.

Másnap tehát buszra szálltam, és a fentebb már említett útvonalon visszamentem Rio Gallegos-ba. Határátkelés, komp (megint láttam delfineket!), újabb határátkelés, és már ott is voltunk. A 400-450 kilométeres szakaszért 440 pesot fizettem. Ez több mint 12 000 forint. Ennyi pénzből, az olcsó légitársaságokkal már eljuthatunk Budapestről Londonba, és vissza. Ez van. Argentína déli része nem olcsó.

Rio Gallegos-ban aztán újabb jegyet váltottam 190 pesoért, és néhány óra múlva már robogtam is El Calafate felé.

El Calafate mellett található a következő úti célom, a Perito Moreno gleccser. Izgatott vagyok, mert még soha nem láttam gleccsert.

2014.03.26.

[1] http://www.lonelyplanet.com/chile/southern-patagonia/punta-arenas/history

[2] http://www.termeszettar.hu/anyagok/strucc/strucc.htm

[3] http://www.patagonia-argentina.com/en/ushuaia