Concepción-ban, a Paraguay folyó partján már ott várakozott a kis hajó tulajdonosával és későbbi vendéglátónkkal Zakarias-val.

Huaga Chini

Zakarias nem a legkellemesebb hírekkel fogadott. Nem tudunk aznap, azaz a megbeszélt időpontban indulni, mert Don Nenito, a Kazike (a közösség főnöke) kórházban van, de a várakozásokkal ellentétben még nem engedték ki. Sajnos meg kell várnunk, tehát másnapra csúszik az indulás.

- Tranquilo - magyarázta Brigitte, - Paraguay ilyen.

Itt minden és mindenki tranquilo (nyugodt, nyugis), az emberek úgy élnek, mintha semminek sem volna tétje. Még egy éjszaka a csótányok között a "hospedaje"-ban, aztán irány az ismeretlen! Lelkesítő gondolat. Másnap tíz órára beszéltünk meg találkozót.

A következő napon még mindig nem került elő Don Nenito, de úgy tűnt, hogy ezt a kérdést elengedte Zakarias, rá nem várunk már. Szegénynek talán súlyosbodott a állapota? Nem derült ki. Viszont az idő sem volt derült. Sőt! Az eget egyre sötétebbre festették a viharfelhők és a szél is feltámadt.

- Ilyen időben nem tudunk elindulni - sajnálkozott Zakarias, - túlságosan nagyok a hullámok.

- Tranquilo - nyugtatott bennünket Brigitte.

Találkozunk másnap, hajnali háromkor. Így váltunk el.

Egyébként jól elvoltam ezeken a napokon. Concepciónban van supermarket, olcsó a kaja, az utcán szintén olcsón vettem a grillcsirkét. Jókat ettem, aludtam. Okulva a korábbi napokból, nem mentem ki a partra háromra, csak pirkadat környékén. Milyen jól tettem! Így is én ébresztettem mindenkit.

Azért a napfelkeltével együtt végre elindultunk. Ebbe a meglehetősen kicsi hajóba (innentől nevezzük inkább csónaknak, hiszen egy hajónak vannak olyan alkatrészei mint kabin, tat, stb.), velünk együtt 13 felnőtt és négy gyerek, valamint közel két tonna árú zsúfolódott össze.

Ülőhelyek nincsenek, mindenki oda kuporodik, ahova tud. A hátsó fertályon, a kukoricás zsákok mögött egy öreg meri lelkiismeretesen a beszivárgó vizet, előrébb egy anya szoptatja a kétéves forma gyermekét. Ők a Guarani indiánok.

"A Guarani-nyelvű Indiánok Dél-Amerika délkeleti részének őshonos lakói, ide értve a jelenkor országai közül Paraguayt, Argentínát, Uruguayt és Brazíliát. Ezek a félnomád indiántörzsek a vad harcosaikról voltak ismertek, tulajdonképpen a guarani szó is harcost jelent. A modern kori paraguayi lakosság 95 százalékának vannak guarani ősei. [...] A Jezsuita misszionáriusok 1558-ban érkeztek, hogy a katolikus hitre térítsék a Guaranikat. [...] ...a Jezsuiták 1767-es távozásáig, közel 200 000 indiánt kereszteltek meg. Sok tekintetben a tradicionális guarani vallás keveredett a katolicizmussal. [...] A Guaranik büszkék a hagyományaikra, gyakorta a kultúrájuk három aspektusán keresztül határozzák meg magukat: a Guarani nyelv, a 'yerba' (herba) tea-, és a manióka fogyasztása." [1]

Úti célunk a Huaga Chini körzetben élő Angaité közösség.

Tizenhat órát utaztunk. A csónak úgy túl volt terhelve, hogy az oldalai körülbelül húsz centiméterre voltak a víz színe felett. Az első egy-két óra még a lelkesültség jegyében és napfelkeltében telt. Aztán egyre melegebb lett, és egyre kevésbé találtam a helyem. Nyomta a fenekem a keskeny léc, amin ültem, zsibbadt a lábam, ha a padlóra kuporodtam. Úti társaink a folyóból mert vizet itták, ami koszosabbnak tűnt, mint a Duna vize Budapestnél. Egyszerűen megmerítették a kulacsukat és úgy, ahogyan volt, vagy tereré-vel szürcsölték. Én aztán mindenféle büdös csapvizet megiszok, de ezt borzasztóan visszataszítónak találtam. A gyerekek is ezt itták. Gondolom valaha szép, tiszta volt ez a víz, de teltek a századok és ilyen lett. Aki mindennap látta, annak talán fel sem tűnt. A férfiak a csónak széléről vizeltek a folyóba, a nők kedvéért megálltunk négy óránként. Vettem öt liter vizet, szóval volt mit innom és kaját is vásároltam, de az egész borzasztóan kényelmetlen és undorító volt. Egy ilyen transzport ára 40 000 guarani.

Este tízkor érkeztünk meg. Vendéglátóink Zakarias és a felesége, Pastora voltak. Fontos, hogy ők "paraguayo"-k, azaz nem indiánok, a közösség csak befogadta őket, mivel Pastora a helyi iskola vezetője és a két tagú tantestület egyik tagja. Ennek a pozíciónak köszönhetően lakhatnak a Guaranik földjén. A ház, a kis "despensa" (kereskedés) az övék, de a föld nem. A föld a Guaranik tulajdona, de úgy, hogy nem rendelkezhetnek felette, nem adhatják el.

"A paraguayi alkotmány [...] például tartalmazza az alábbi kikötéseket: 63. Cikk: Paraguay indián őslakosainak garantált joguk van megőrizni és gyakorolni etnikai identitásukat, a saját környezetükben. 64. Cikk: Paraguay indián őslakosainak joguk van a földjeik minőségi és mennyiségi birtoklásához, a számukra kielégítő életvitelhez. Az Állam térítésmentesen ajánlja számukra ezeket a földeket... Ezen földek tulajdonjogának átruházása tilos, az indián őslakosság kinyilvánított belegyezése nélkül." [2]

Az idézett szöveg természetesen csak elmélet, átolvasva a forrást, megtudhatjuk, hogy hogyan sérülnek ezek a jogok, még az olyan sivár földeken is mint a Chaco. Akik figyelmesen olvassák a cikkeimet emlékezhetnek arra, hogy Brasiliaban épp egy ezzel a témával kapcsolatos tüntetésnek voltam szemtanúja. (A cikk itt található.)

A kis birtok három épületből állt, mindegyik a helyi szokásoknak megfelelően pálmafából készült. Igen, nem tévedés, Paraguayban egy olyan fajta honos, amelyiknek a törzse egészen sűrű rostokkal rendelkezik, így alkalmas az építkezésre. (A termése a datolyáéhoz hasonlóan fürtökben terem. Hatalmas mag, elhanyagolható mennyiségű hússal, ami kókusz ízű. Semmire sem jó.) Azt is tudnunk kell, hogy itt közel száz kilométeres körzetben nincs áram. A mobiltelefonok is csak két ponton fognak jelet. Mindkét helyet pózna jelöli, az ezekbe faragott résekbe kell helyezni a telefont, hogy üzeneteket tudjanak küldeni.

- Aha, de hogyan töltik a kézikészüléket? - kérdezhetik a szemfüles olvasók.

Hát a motorbiciklik akkumulátoráról. A benzint Zakarias hozza a városból a csónakon. Azt, hogy vezetékes víz sincsen, ugye mondanom sem kell! Tisztálkodni a folyóra jártunk.

 A ház

Összesen három helyiség. Az egyikben alszik Zakarias (42) és Pastora (50). Középen az ablaktalan, kéménytelen konyha. Nyílt lángon főznek, a füst a tető rései között távozik, meg ahol tud. Vizet a folyóról hoznak, ezt isszák, ezzel főznek, mosogatnak. Végül egy nagyobb helyiség három ággyal. Itt laknak:

- Ariel, Pastora nagyobbik fia, húsz éves.

- Araciel, Pastora nagyobbik lánya, tizenhét éves. (Ő volt a legértelmesebb, Concepción-ba jár iskolába.)

- Polak (10), a pár nagyobbik közös fia. Szőkén született, ezért kapta ezt a becenevet.

- Negro (7), a pár kisebbik közös fia. Ő meg feketén született, innen a név.

- Pastora bátyja (42).

- Egy paraguayi árva lány, aki segít a ház körül.

- Egy indián lány a barátjával.

Padló sehol sincs, a földet enyhén süppeteg homok és por borítja.

A "despensa".

Kisebb épület, egyetlen ablaknyílással, amiben egy mérleg utal arra, mi is folyik itt valójában. Az árukészlet szegényes, csak szárazárut tartalmaz. Száraz kenyér (kétszersült), kukorica, keksz, rizs, tészta, cukor... Alkoholt nem árulhatnak, mert a Kazike (a közösség vezetője) nem engedi.

 Az "új" ház.

Két helyiség, ide költözik majd a konyha, illetve a szülők. Mivel a többiek sátrat hoztak, most az én szállásom volt pár napig. Rá kellett ébrednem, hogy az indulásom előtt alaposan felkészültem arra, ha hidegben kell aludnom, de a melegre nem. Ebből adódóan az első éjszakát a porban fekve töltöttem, egy trikóval legyezve magam próbáltam távol tartani a szúnyogokat. Természetesen így alig aludtam, viszont ezer szúnyogcsípéssel keltem. Ezelőtt nem jártam olyan helyen, ahol ennyi szúnyog volt. Másnap a vendéglátóim jót derültek azon, hogy így töltöttem az éjszakát, és kaptam tőlük egy matracot, meg egy szúnyoghálót.

Elképesztően szívélyes vendéglátásban volt részünk, napi háromszori étkezéssel. Csak ne lett volna minden annyira mocskos! Azt hiszem az átlagosnál magasabb a tűréshatárom e tekintetben, de ez még nekem is sok volt.

 A közösség

"Mélyen Dél-Amerika szívében fekszik a paraguayi Chaco, egy elhagyatott, félsivatagos vidék, - klímáját és topográfiáját tekintve Ausztrália vidékeire hasonlít - mely kilenc különböző őslakos indián nép otthona, közel 40 000 lélekkel. A kilenc népcsoporthoz tartozik az Ayoreo, Chamacoco, Enxet, Nivakle, Manjuy, Maka'a, Toba Qom, Nandeva, és a Guarayo." [2]

Az őslakos indián népcsoportok, a folyó mentén és kicsivel beljebb is, közösségekbe tömörülnek. Az általunk meglátogatott közösséget például hatvan család alkotja. A közösségek élén a Kazike áll, mely választott tisztség, de egy életre szól. Gyakorlatilag ő az, aki nagy vonalakban meghatározza a szokásokat. Itt az Angaité közösségben például nem lehet alkoholt kapni, de kicsivel arrébb a szomszédos közösségben már igen.

"A spanyolok érkezése előtt a Guarani-k vadászatból, halászatból és gyűjtögetésből éltek. Fegyvereik a dárda és a nyíl voltak, zsúpfedeles kunyhóik pedig egy központi tér köré épültek. Kézműveseik ismerték a fazekasságot, a kosárfonást és a szövést. Egyszerű szövésű függőágyakban aludtak. Vallási vezetőik, a sámánok, nagy erővel és befolyással rendelkeztek." [1]

Ehhez képest négy évvel ezelőtt az osztrák Brigitte azért érkezett ide, hogy segítsen egy mélyszegénységben élő népcsoporton. A közösségben találkozót hirdettek, ahol elmondta, hogy szívesen segít földműveléssel kapcsolatos ismereteivel azoknak, akiket ez érdekel. A hatvanból kilenc család jelentkezett. Ők az elméleten túl, mindannyian kaptak négy-négy gyümölcsfacsemetét, amelyeket Brigitte úgy válogatott össze, hogy az év négy különböző szakában teremjenek. Mostani látogatásunk során arra voltunk kíváncsiak, hogy tudtak-e hasznosítani valamit abból, amit tanultak. Tolmácsunk Pastora volt, mivel itt nem beszélnek spanyolul. A családok egymástól pár száz méternyire, elszórtan élnek, kunyhóik, házaik a fentebb taglalt pálmatörzsből készülnek. Már nyomát sem lelni a szalmafedeles kunyhóknak. Szinte mindenhol nők és gyerekek fogadtak, mert a férfiak a környező "estancia"-kon (birtokokon) dolgoznak, egész héten odavannak. Nőket láttam horgászni, ők jönnek a "despensa"-ba vásárolni, ők vannak jelen a templomban is túlnyomó részben. Rengeteg a gyerek. Koszosak, maszatos a képük, az anyjuk szoknyája mögé bújva kíváncsiskodnak. Ezelőtt nem láttak magamfajta fickót. Ha itt maradnak nem is fognak. Ide véletlenül nem téved európai utazó.

- Mi a helyzet a gyermekhalálozással - kérdeztem Pastora-t, - hol szülnek a nők?

- Az otthonaikban - hangzott a válasz. - Van egy bábaasszony a környéken, aki segít, de nem kerítenek túl nagy feneket a dolognak. A szülés másod-harmadnapján már mennek mosni, horgászni.

- Ilyen körülmények között bizonyára sok kisgyermek odavész - érdeklődtem.

- Nem, nem jellemző - válaszolta.

- És ha segítségre van szükség? - így én.

- Akkor be kell menniük a városba.

A város innen tíz óra, kicsit gyorsabb mint idefelé, mert sodrásirányban van. Sürgősségi ellátásról tehát szó sem lehet. A környéken semmiféle egészségügyi ellátás nincsen, nagyon sok bőrbeteget láttam, gondolom az elvakart szúnyogcsípéseknek, a melegnek, és a borzasztóan koszos körülményeknek köszönhetően könnyen terjednek a fertőzések. Körülbelül 50-50 gyermekkel és felnőttel találkoztam, szinte mindegyikük fogazata romokban hevert. Gyümölcsöket, zöldségeket csak az év egyes időszakaiban fogyasztanak, ennek megfelelően igen szegényes a vitamin háztartásuk. Jellemző továbbá (ez a teljes kontinensre igaz) a túlzott cukor fogyasztás. Általában a folyóból kifogott halakat fogyasztják, nyaranta papaya-t, citromot, illetve a "despensa"-ban kapható kétszersültet, tésztát, egy helyen láttam szárított húst a tető alatt. A kevés háziállat ki-be jár a kunyhókba, láttam olyat, aki éppen egy disznó társaságában ebédelt.

Számunkra talán tragikomikus, de amikor olyan magasra nő egy papaya fa, hogy már nem érik el a gyümölcsöt, kivágják.

A nagyobb gyerekek a Pastora vezette iskolába járnak. Egy korábbi cikkemben foglalkoztam a paraguayi oktatási rendszerrel (itt megtalálható), melynek megfelelően csak az "escuela basica", azaz az első hat osztály működik itt. A falusi és városi iskolákhoz képest ez az intézmény semmilyen támogatást nem kap. Mindössze annyi közük van a "rendszerhez", hogy a két tanár a várostól (Concepción) kapja a fizetését.

Az iskola két tanteremből áll és csak nyolc éve működik. Ennek megfelelően a közösség 90 százaléka írástudatlan. Felnőttoktatásra gondoltak, de nincsen rá kapacitás. A közösség 99 százaléka csak guarani nyelven beszél, a spanyol nyelvet nem oktatják. Úgy tűnt, hogy a tananyag is "testre szabott", nem követi az országos normákat. Akik szeretnének "colegio"-ba, hetedik osztálytól felfelé járni, azoknak Concepción-ba kell utazniuk. Azt hiszem Pastora lányán kívül erre nincsen példa.

Sokat elárulnak egy népcsoportról a közösségi terek, például a templom. Nos itt ez az épület is szánalmasan néz ki. Valaha egy pajtára hasonlíthatott, de mostanra már csak nyomokban található meg az oldala. Az ülések tuskókon keresztbe fektetett deszkák. Próbáltam végigülni egy istentiszteletet, de kibírhatatlanul sok szúnyog volt, távoznom kellett. Érdekes volt, hogy miután helyet foglaltam, arrébb tessékeltek, mert a férfiak és nők külön ülnek. Nem tudom melyik felekezet összejövetelére ülhettem be, mert a közösségben négy karizmatikus keresztény gyülekezet is jelen van, Pastora elmondása szerint ez megosztja a közösséget, nem kedvelik egymást.

Egy másik alkalommal kértem Pastora-t, hogy mutassák meg a temetőt. Jót derültek rajtam, mert hiszen ott nincsen semmi. Csak erőltettem a dolgot, hát az egyik gyerek elkísért. Hosszas keresgélés után, egy másik indián kis srác segítségével megtaláltuk. Tényleg nem volt semmi. Dimbes-dombos, gazzal benőtt terület. Kiderült, hogy egyáltalán nem foglalkoznak a halottakkal, még a nálunk szokásos huszonnégy órát sem várják ki, minden cécó nélkül, jelöletlenül elföldelik aki meghal. Ceremónia, gyász nincsen.

Azt hiszem ez megfelelően summázza azt amit láttam, pontosabban amit nem láttam. Számomra úgy tűnt, hogy ezek az emberek teljes mértékben kultúra nélkül élnek. Nem egyedi eset. Nézzük csak meg mi történt az ausztrál, vagy észak-amerikai őslakossággal. Nézzük csak meg mi történik a grönlandi inuit lakossággal. Szembeszökőek a párhuzamok. Az európaiak megjelenésével minden romlásnak indul. "Megtérítjük" őket a tudatlanságból, miközben mi magunk is tudatlanok vagyunk. Honnan tudhatnánk, hogyan kell ilyen körülmények között élni? Honnan tudhatnánk, hogy egy új vallást hogyan értelmeznek ezek az emberek? A következményeit mindenesetre most alaposan megfigyelhettem. Egy kultúra nélküli, gyökértelen, motiválatlan közösségben jártam.

Mostanában beszélgettem valakivel, aki azt mondta, hogy véleménye szerint nem fejlődhet egy kultúra átjárások nélkül. Én ennek az ellenkezőjét vallom, egy kultúra az elszigeteltségben fejlődik igazán (ld. Ausztrália, Kína). Ennek megfelelően igyekeztem semmit sem vinni, és semmit sem hozni az Angaité közösségből.

2013.12.12.

[1] http://www.sim.org/index.php/content/guarani

[2] http://www.culturalsurvival.org/ourpublications/csq/article/the-indigenous-paraguayan-chaco-struggle-land