Ahogyan azt korábbi írásaimban említettem, Brigitte, a vendéglátóm invitált, hogy tartsak velük a Paraguay folyón felfelé, az indiánok közé, akiknek korábban segített.

Már három nappal a tervezett indulás előtt leléptem a tanyáról, mert nagyon elegem volt. Gondoltam lassan araszolva jutok majd el Concepción-ig, ahonnan a hajónk indul majd, mert így lesz alkalmam több várost is szemrevételezni, több temetőbe is ellátogatni. Úgy tűnik, ezt a temető fotózást tényleg szeretem csinálni! Az első etapot Oviedo-ig terveztem, de a szakadó eső miatt tovább utaztam, egészen San Estanislao-ig. Nem mintha bármit is tudtam volna a városról, de a tervezett szakaszokhoz képest pont jó helyen volt a térképen.

 San Estanislao

A paraguayi távolsági busz állomások (terminal el collectivo) meglehetősen nyüzsgőek. A beérkező buszokat megrohanják az árusok, akik egymás elé tolakodva szendvicset, üdítőt, süteményt kínálnak tálcáikról az ablakokon kihajoló utasoknak. A másik variáció, amikor fel is szállnak és az ülések között jazzelve próbálnak eladni valamit. Ez utóbbi inkább a városi buszokra jellemző, vagy az olyan járatokra, amik várhatóan néhány tíz kilométeren belül megállnak és az árusok vissza tudnak menni a helyükre.

A megállók. Hát azok nincsenek. Akár a kétemeletes buszokat is le lehet inteni az út mellett és ugyan így nagyjából bárhal le is lehet szállni róluk, csak szólni kell a sofőrnek.

Tehát ott álltam San Estanislao-ban, ennek a nyüzsgő kavalkádnak a közepén úgy, hogy azt sem tudtam hol vagyok, merre induljak. Szerencsére már megtanultam, hogy az ilyen helyzetekben le kell ülnöm, kicsit figyelnem, meg kell érkeznem. Így is tettem. Kiszúrtam egy csoportot, akik nyilvánvalóan nem helyiek voltak, megszólítottam őket. Asunción, a főváros kivételével, még nem találkoztam olyan paraguayival, aki beszélt volna angolul. Nem elvárásom, csal érdekességként említem. Elvárásom csak magammal szemben lenne, hogy jobban beszéljek spanyolul. A megszólított fiatalokról kiderült, hogy ők is most érkeztek, viszont bírják a nyelvet. Fiatal pár, a lány francia, a fiú Svédországban született, de Californiában él. Segítettek találnom szállást, aztán elbúcsúztunk.

Kis szálloda a város egyik központi terén, viszont még így is csak 60 000 guaranit (3 000 Ft) fizettem. Reggeli, tévé, internet, rendes fürdőszoba, meleg zuhany... El sem tudom mondani mennyire élveztem a tanya után! Pontosabban annyira élveztem, hogy a tervezett egy éjszaka helyett kettőt maradtam. Tényleg klassz a komfort nélküli tanyasi élet, - ameddig tudom, hogy el fogok jönni. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy-egy prevenciós beszélgetés kapcsán rehabilitációs otthonokba látogatok. Úgy jó ott lenni, hogy tudom, este már a saját ágyamban alszom.

Próbáltam cikkeket keresni a városról, de a mindenki által ismert internetes enciklopédia kivételével szinte alig találtam valamit. Onnan pedig érthető okokból nem fogok idézni. A város egy a rengeteg Jezsuita misszió maradványai közül, amik szerte az országban megtalálhatóak. A nevét egy lengyel szerzetesről kapta, akit még valamikor a XVIII. században kanonizáltak. A város főterén tetszetős Jezsuita templom, az alapítás éve 1805.

Semmi sem tart örökké, a szállodát is magam mögött kellett hagynom, mert a következő napon találkozóm volt Brigittevel és a német párral. Vasárnap reggel indultam, viszonylag korán, mert a helyi körülmények között olyasmi, hogy menetrend elképzelhetetlen. Vannak fogalmak, amik bizonyos környezetben értelmezhetetlenek. Ilyen például a négyzetgyök mínusz egy, a valós számok halmazában. Ilyen az előrelátó tervezés Dél-Amerikában. Gondoltam kiülök az állomásra és várok. Korábban már említettem, hogy elképesztően sok, kis cég foglalkozik tömegközlekedéssel. Azt kellett figyelnem, hogy melyik busz ablakában pillantom meg a Concepción feliratot.

 Concepción

Szerencsém volt! (Vagy mégsem?) Körülbelül öt percen belül begördült a buszom. Jegyet a sofőr mellett szolgálatot teljesítő 'kallertől' vásároltam, 60 000 Gs. Ez is sajátossága a dél-amerikai buszozásnak. Kisebb buszokon a sofőr, nagyobb, távolsági járatokon egy kiegészítő ember szedi a pénzt. "Pazar" járat volt. Légkondi, film. Az audió rendszer extra hangfalakkal volt megerősítve, amiken keresztül fülsüketítő hangerővel, teljesen betorzulva ordított egy spanyolra szinkronizált amerikai film. A plüss ülések fényesre koszolódtak, az üléspárokon teljes családok szorongtak, és csomagok, csomagok... Minden köpésnél megálltunk. Volt, ahol kicsit tovább időztünk. Amikor a nyakamat nyújtogatva kikíváncsiskodtam az ablakon, láttam, hogy a személyzet egy nyakig olajos szerelő társaságában bütyköli a gépünket. Sebaj! Láttunk már ilyet. Harminc perc elteltével már robogtunk is tovább. A nemzetközi előírásoktól eltérően (ami Brazíliában például működött), itt nem állnak meg három óránként húsz percre a járatok. Az ötödik óra környékén, 150-170 kilométerrel a hátunk mögött, újabb szerelés következett, amiből már nem tudtunk kikeveredni. Lerobbantunk. Semmi pánik! Egy mögöttünk érkező járat felvett minket. Ezen a buszon már nem volt légkondi és ülőhely sem. Az utolsó száz kilométeren az ülések közt nyomorogva álltam. Közel hét órányi buszozás után futottunk be a San Estanislao-tól körülbelül 300 kilométerre lévő Concepción-ba.

A buszpályaudvar környékén bőven akadt szállás, találomra választottam. 35 000 Gs, ventilátor, hideg víz, csótányok...

- Egy éjszakára megteszi - gondoltam. Akkor még nem sejtettem, hogy valamivel több időt fogok itt tölteni.

Paraguayt észak-déli irányban szeli ketté a Paraguay folyó. Ezt tekinthetjük egy választóvonalnak is, melytől keletre található az ország "oriental" része, nyugatra pedig a "Chaco". A nyugati fertály gyéren lakott, bár területe nagyobb a keleti résznél, itt mégis csak a paraguayi lakosság 2%-a él. Ők is jószerivel az őslakos indiánok közül valók.

Miért alakult ez így? Mert művelhetetlen a föld. A folyó közelében, körülbelül 500 méterig még megterem valami, aztán semmi. Kevés a csapadék, rengeteg a napsütés, a hőség, a talaj agyagos.

Ennek a földi pokolnak a bejárata Concepción. Innen már csak hajóval, vagy földúton lehet tovább menni. Ennek megfelelően természetesen a kereskedelemre rendezkedett be a város. Rengeteg üzlet, kereskedés, "hospedaje", azaz olcsó szállás. Emeletes házak nincsenek, ezért meglehetősen nagy területet ölel fel, de még így is átsétáltam két óra alatt az egyik végéből a másikba. A központban egészen csinos kis épületeket is láttam, az út aszfaltozott. Aztán ahogyan haladunk kifelé, elfogynak az aszfaltozott utak, az utcákon egyre több a legelésző ló, helyenként még disznók is.

Ebben a kellemes kis közegben volt találkozóm Brigittével és a német párral, Juliettel és Martinnal a buszpályaudvaron délben.

A városban kószálva már pár órával korábban összefutottunk a németekkel, akik akkor hajnalban érkeztek (Brigitte és Patricio társaságában), nyolc órás buszozással egyenesen Eusebio Ayala-ból. Kissé rémülten mesélték, hogy épp a reggeli kávéjukat hagyták maguk mögött, mert a helyre, ahova beültek, betért egy fura fickó fegyverrel, és meglehetősen furcsán viselkedett. Igen. Paraguayban nem nehéz fegyverhez jutni, sokan rohangálnak puskával, sőt a bankok bejáratánál mindig áll egy őr állig felfegyverkezve, golyóálló mellényben.

Megörültünk egymásnak, és rögvest a folyópart felé vettük az irányt, hogy megbeszéljük mi legyen.

Innentől vette kezdetét a nem mindennapi kalandom a Guarani indiánok földjére!

2013.12.02.