Elérkezett ez a nap is. Magam mögött hagytam Arembepet és nekivágtam a Chapada Diamantina Nemzeti Parknak. 

Salvadorig a szokásos kis szakadt helyi busszal utaztam, viszont legnagyobb meglepetésemre onnan már egy egészen baba kis busszal mentem tovább. 400 km, 6,5 óra, 52 real. Szeretem nézni, ahogyan lassan változik a táj. Egyre kevesebb a pálmafa, egy darabig a lombos növényzet uralja a látképet, aztán következnek a pampák. Ausztrália jut eszembe. A talaj vörös, ahogyan ott is, a síkságból kiemelkedő hegyek tíz, húsz kilométerre vannak egymástól, ahogyan ott is, hosszú, egyenes, a végtelenbe vesző országút, ahogyan ott is. Itt talán kicsit több a kaptató. Már gyérebb a növényzet, viszont több a kaktusz. A hegyek szinte teljesen kopaszok. Településeken is egyre ritkábban haladunk át.

Lencois

Lencoisba érkezve egy doboló csoport fogadott az autóbusz állomáson. Ez kicsit megrémített, mert azt gondoltam, hogy a turisták kedvéért..., és mindjárt a nyakamra mászik valaki, és ajánl valamit, és invitál... Gyorsan kisurrantam a hátsó ajtón. Pár nap múltán aztán kiderült, hogy a csapat szinte minden este gyakorol. Vagy egy órán át figyeltem őket az egyik este. Jellemzően 14 - 16 körüli fiatalok, de akadt köztük olyan 6 éves forma csintalan-palkó is, akinek a rugós szemüvegszára kikandikált a fülcimpája alól. Az ő nyakában is lógott egy egészen kis dob, azt püfölte két dobverővel. Egyébként kb. húsz tagú a csoport, tamokkal, kongákkal, pergőkkel. Már máshol is láttam ilyet, nagyon élvezem.

Érkezésemkor már sötét volt. Azt hiszem azt még nem említettem, hogy itt hatkor sötétedik. Illetve azt sem, hogy a csaptelepek szinte mindenhol műanyagból vannak. Elindultam visszafelé az úton, abban reménykedve, hogy a város szélén találok valami fedett (tanultam a múltkori esetből) helyet, ahol meghúzhatom magam, vagy valami olcsóbb szállást. Az utóbbi teljesült. Találtam egy kis fogadót, ahol 30 realért tudtam aludni. Tiszta, saját fürdőszoba, TV, ventilátor, előkert. Sőt, a zuhanyzóba szerelt ügyes kis elektromos vízmelegítőnek köszönhetően, a Brazíliába érkezésem óta először, meleg vízzel tudtam zuhanyozni!

Volt alkalmam a helyi televíziók műsorát is szemrevételezni. A közel harminc csatorna között szörfölve három műsorkategóriát különböztettem meg:

1. Vallási műsorok, katolikustól a karizmatikusig.

2. TV shop, ékszerek, létra, turmixgép, stb.

3. Valaki éppen zokog, a legváltozatosabb okok miatt. Természetesen vannak átfedések is, tehát az egyes kategóriában is zokognak, illetve a 2.-ban is lehet Bibliát kapni tetszés szerinti (kék, fehér, rózsaszín...) borítóval.

Másnap rögvest nekivágtam a városkának és a környező hegyeknek. A település rendezettségével, tisztaságával merőben különbözik azoktól a helyektől, ahol eddig jártam. Persze az is igaz, hogy ez a Chapada Diamantina Nemzeti Park egyik központi városa. Itt minden a túrákról, a turizmusról szól. Egy egynapos környékbeli körút 100 real, plusz a belépők, a buszpályaudvaron 10 perc internet 2.50 real, egy többnapos túra akár napi 220 is lehet.

Tehát róttam az egyre meredekebb utcákat, aztán egy kis ösvényre tévedtem, és csak mentem és mentem. Már akkor eszembe jutott, hogy hogyan tudom én ezt majd szavakba foglalni? Hát nem tudom. Nem tudom leírni milyen érzés az, amikor a szűkülő ösvényen kaptatva egyszer csak egy hatalmas völgy tárul a szemem elé, amikor vissza-vissza pillantva egyre kisebbnek tűnnek a város házai, amikor a távolból vízcsobogást hallok... Talán a hála és a felfedezés öröme az, ami ilyenkor leginkább jellemző. A csobogó hang a Lencois folyótól származott, ami magasan a hegyekből egészen a városig, és azon keresztül is folyik. Egy darabig követtem, találtam is egy izgalmas sziklaszirtet, ami alatt akár aludni is lehetett volna, de később már nem volt energiám idáig feljönni. Bár a hegyek között vagyunk, déltől háromig szinte elviselhetetlenül tűz a nap. Árnyékban a levegő nem olyan meleg, ott elviselhető a klíma.

A folyót, innen fentről a városig követve, a környékre jellemző hatalmas sziklák övezik és a medret is azok töltik ki. Olyan, mintha egy óriás dobálta volna szét a köveket. Gyanítom, hogy itt valaha gleccserek húzódhattak, mert ekkora sziklákat még a legnagyobb esőzéstől felduzzadt folyó sem tudna megmozdítani. Szintén jellemző a környékre a magas vastartalomnak köszönhető vörös víz. Sétám közben összeakadtam egy olasz palival, aki 21 éve utazgat a térségben, három éve él Brazíliában. Kicsit dumáltunk. Az itteni stresszmentes életről a legnagyobb elismeréssel beszélt, de az oktatás színvonaláról például lesújtó véleménye volt. E tekintetben a harmadik világhoz hasonlította az országot. Adott pár tanácsot arra vonatkozóan, hogy a környéken miket érdemes megnéznem, aztán elváltunk.

Az említett hőségnek köszönhetően napközben szinte teljesen néptelenek az utcák. Dél körül bezárnak az üzletek is, aztán négykor újra kinyitnak. Az igazi élet azonban csak sötétedés után kezdődik. A vendéglők elé kikerülnek az asztalok, benépesülnek az utcák, terek. Fürkészve figyeltem, hogy hallok-e külföldieket. Érdekes volt, hogy akikről azt gondoltam, nem brazilok, azok is portugálul beszéltek, tehát mégiscsak helyiek voltak. Valamelyik este egy amatőr színjátszó csoport előadását figyeltem egy darabig, akik a főtéren rögtönöztek egy kis előadást.

Ribeiráo do Meio

A várostól egy órányi séta ez a zúgó. Meglepő módon egy klasszul kiépített ösvény vezetett egészen odáig. Reggel próbáltam a fogadósnő férjétől segítséget kérni, hogy merre induljak, de a nyelvi nehézségek miatt egy idő után legyintett, és inkább elvitt motorral egy darabon.

Megint csak nehéz mit írnom. Az előzőhöz hasonló folyó zúgókkal, vízgyűjtőkkel. Talán annyit, hogy fantasztikus érzés egyedül lenni egy ilyen helyen. Megvan a felfedezés öröme. Nagyra értékelem az ilyesmit, mert a Niagara vízesésnél például hiába kerestem ezt az érzést. Tapasztalatlan voltam, azt gondoltam, hogy majd én és a zuhatag... Ehhez képest könyökkel kellett utat törnöm a hozzám hasonló kíváncsiskodók között. Ez nem vicc! Napi szinten szerintem több ezer ember látogat oda. Itt viszont nincsenek kordonok, emberek. Itt tényleg csak én voltam és a természet.

Cachoeria do Sossego

A Sossego vízesés a várostól három órányi séta. Séta? Inkább kemény túra. Egy darabig látható, néhol még felrajzolt nyilak is jelzik az ösvényt, aztán kb. két óra után ennek vége. Eddig ugyanis a hegyek ormán fut az ösvény, ami a folyót követi, innentől azonban egy mély kanyonban a folyómederben vezet tovább az út. Nem elírás!

Az előző kirándulásomhoz hasonlóan teljesen egyedül voltam a hegyek között, amikor megszűnt az ösvény és én tanácstalanná váltam. Gondoltam ennyi volt, így is szép volt, visszafordulok. Kicsit még bóklásztam, hátha valami jelre bukkanok, amikor tőlem húsz méternyire két alak haladt el. A remény! Ők biztosan tudják merre kell menni. Miguel, egy spanyol srác és helyi vezetője Mauricio, szintén a vízeséshez tartottak, így csatlakoztam hozzájuk. Leereszkedtünk a kanyon alján a folyóig és az abban elszórt sziklákon keresztül mászva folytattuk az utunkat. Mauricio, a helyi srác egy zerge ügyességével szökellt a sziklák között. Lelkesedésemben próbáltam magam is zergévé válni, meghazudtolni az oroszlánfókáéra emlékeztető mozgásomat, ennek köszönhetően bele is taknyoltam a vízbe. Páros lábbal, combig. Ez azért volt borzasztóan kellemetlen, mert innentől flattyogott minden lépésem, illetve majd még vissza is kellett gyalogolnom a három órányira lévő városba a vizes cipőmben... T. Péter jut eszembe, aki fiatalon megnyert egy "Ki tud messzebbre futni mezítláb a hóban?" versenyt, mivel elfelejtette, hogy vissza is kell mennie a cipőjéért. Az is lehet, hogy ez inkább a Mátyási volt?

Ettől eltekintve gyönyörű és izgalmas volt a túra. Mauricio pontosan tudta honnan fakad olyan víz, ami kevésbé vörös és iható (mivel itt is vöröslött a víz a vastól).

Egy órányi mászás, ebből fél órányi flattyogás után aztán egyszer csak ott volt. Körülbelül 25 méter magas a vízesés, felette 40 méternyi zúgók. Fenséges látvány! Rajtunk kívül csak pár fiatal volt ott, akik a sziklákon sütkéreztek. Le a cipővel! Be a vízbe! Ezelőtt soha nem úsztam még be vízesés alá. Olyan, mintha fullasztóan erős esőben kellett volna úsznom. Nagyszerű volt!

A cipőmet ugyan kiraktam a napra arra a két órára amíg ott voltam, de teljesen nem száradt meg. A visszavezető út ebből adódóan keserves volt, de ennek ecsetelésétől most eltekintenék. Összességében tartalmas és szép nap volt. A Tréfi micsoda túrákat szervezne ide!

Poco do Diabo

Az egyik utazási irodában láttam képeket a Poco do Diabo vízesésről. Kiderült, hogy csak húsz kilométer, de ezért is elkérnének egy százast. Felbuzdulva a korábbi motorozáson, megkérdeztem a fogadósnő férjét, aki történetesen szintén Mauricio, hogy mennyiért vinne el? Ötvenet mondott, lealkudtam harmincra. Így megvolt az az élmény is, hogy 100 km/h-val motorozok a brazil hegyek között, illetve egy csodálatos vízesést is láttam. Egyedül nem biztos, hogy odataláltam volna, mert az odavezető ösvény egy, a főút melletti ajándékbolt hátsó udvarán nyíló kertkapun keresztül érhető el. Tájékoztató feliratok egyáltalán nincsenek. A Chapadába érkezők vagy szervezett túrákra mennek, vagy a fentebb említett spanyol sráchoz hasonlóan, saját túravezetőt fogadnak. Az én költségvetésem sajnos nem engedett meg ilyesmit.

A zuhatag gyönyörű, itt is beúsztam alá. A körülmények az előzőekben tárgyalt helyekkel megegyezőek. Sziklák, vörös víz... Mégis lenyűgözően más!

Ezzel tettem pontot a Chapada Diamantinában töltött pár napomra. Innen a főváros, Brasilia felé araszolok majd.

2013.10.03.