- Vágjátok ki az erdő legnagyobb fáját ezzel a heringgel! - hangzik el a Gyalog galopp című eposzban. Nos, engem is valami hasonló kihívás elé állított az első önkéntes munkám. Kezdetben egészen egyszerűnek tűnt a feladat. Egy öt méter átmérőjű, nyolcszögletes padlózat készítése, egy már meglévő, szintén nyolcszögletű nyitott pavilonba. Az építmény egyébként tíz méter átmérőjű, az itt, erre a célra leggyakrabban használt eukaliptuszfa vázzal, és a szalmatető helyi megfelelőjével, ami a nagyon sok fajta kókuszpálma egyikének leveléből készül.

Tapasztalatlanságom okán túlságosan nagy lendülettel vetettem magam a projekt megvalósításába, így a második hét végére, miután bejártunk legalább tíz madeireira-t, azaz fakereskedést, és Evelyn, a vendéglátóm végre kiválasztotta, hogy milyen fát szeretne, lefutott két-három kört az alapozással kapcsolatban, hogy a végén az eredeti megbeszélés szerint csináljuk, már meglehetősen kimerültem. Bár a megállapodásunk szerint heti 25 óra munkával tartozom a szállásért és koszttért, ennél jóval többet teljesítettem. Ez egyrészt köszönhető annak, hogy megfelelésben voltam, másrészt annak, hogy vendéglátóm az a típusú ember, akinek nem okoz gondot, hogy kérjen, és kérjen, és... Ez egy karakter, akit jól ismerek. Nem jobb, vagy rosszabb a többinél, egyszerűen tudni kell nemet mondani nekik. Ez alapvetően nehezebben megy nekem, az új környezet, a megfelelés pedig még inkább nehezítette a dolgom. Kezdtem magamra és a környezetemre is haragudni. Csalódott voltam/vagyok azért is, mert azt gondoltam, a Workaway inkább kínál humanitárius munkákat, mint a mostanihoz hasonló profit orientált vállalkozásokat.

Na! A harmadik hét elején végre megérkezett a padlózat alapjához szükséges faanyag, én pedig ott álltam egy heringgel a kezemben... Korábban is tapasztaltam már, hogy emberek azt gondolják, faipari munkát a térdünkön végzünk a sufniban rozsdásodó életlen fűrésszel és kalapáccsal. A helyzet viszont az, hogy nem megy gépek nélkül.

Három napba telt, amíg kiderült, hogy itt nem tudunk gépeket bérelni. Donna Evelyn, ahogyan a helyiek szólítják, ráadásul nem tudta az általam igényelt gépek nevét (gérvágó, felső-maró, dekopír- és körfűrész, stb.), ezért képeket töltöttem le a telefonomra, és azt mutogattam az üzletekben. Sikertelenül.

Ekkor bukkant fel a színen Ademir, a hatvan körüli helyi önjelölt művész, aki máskor is szokott segíteni itt a birtokon. Egy asztalos barátjától kért kölcsön egy gérvágót, és egy felső-marót... Gondolom aki nem ért hozzá annak ez semmit sem mond, szóval maradjunk annyiban, hogy nagyban megkönnyítette az életemet. Szintén a semmiből tűnt fel Marcio, a bivalyerejű fiatal, fekete srác. Megnyugtató volt olyanokkal beszélni (Ademir kicsit beszél angolul), akik nagyjából értették, hogy mit szeretnék csinálni. Ademir lazasága, "Ah, it's not a big job..", és Marcio ereje, amivel az ötven kilós cementes zsákot úgy emelte, mint egy tollpárnát, engem is megnyugtatott. A csapatot erősítette meg Jhonatan, aki szintén a Workaway-en keresztül került ide. Ő is brazil, az ország déli részéből érkezett.

Innentől egy dolog lebegett a szemem előtt, időben befejezni. Ugyanis szűk két héten belül, már egy összejövetelnek adna otthont a pavilon. Hosszú napokon keresztül dolgoztam napkeltétől napnyugtáig, el is készültem. Záróakkordként az építmény közepének kialakítása maradt. Azt találtam ki, hogy egy korongot készítek, ami forgatható, így két különböző mintával is díszíthető. Ennek kapcsán természetesen újra Ademir neve merült fel, hiszen ő a művész.

Az egész projekt legélvezetesebb része volt, ennek a záródarabnak az elkészítése. Lévén, hogy Ademir műhelyében csináltuk, őt is közelebbről megismerhettem.

Hatvanhárom éves, két lánya és egy fia van, egészen pontosan két fia, mert ötven évesen összehozott még egy csemetét, de vele nem tartja a kapcsolatot. Kétszer volt nős, most éppen egyedül él. Ötvenöt évesen kezdett el fával foglalkozni, addig repülőgépeket szerelt, később mammográfiás berendezéseket. A környezetét és műhelyét elnézve, remélem soha nem találkozom olyan műszaki berendezéssel, amihez köze volt. A műhelyében elképesztően nagy rendetlenség van, amit ijesztően lerobbant szerszámok és a mérhetetlenül sok lom elegye képez. Természetesen a Feri nagypapájának gyűjteménye nemzetközi szinten verhetetlen, bár a használati-, és műtárgyakat Ademir is szemétből guberált darabokból tákolja össze. E mellett szeret énekelni. Jó hangja van, elénekelte nekem a "My way"-t.

Gyökeres ellentéte annak, amit Dániában, Middelfart közelében láttam az egyik CouchSurfing-es vendéglátómnál. Ő egy kislányát egyedül nevelő lány volt, aki miután felhagyott a tetoválással, scrapbook készítéssel kezdett foglalkozni. Biztosan van irodalma ennek a dolognak, nekem annyi jött le belőle, hogy ez valamiféle emlékkönyv. Nagyon tetszett amiket csinált. Inkább voltak ezek egészen eklektikus képek, némelyik egy triptichonra emlékeztetett, mint könyvekre, vagy füzetekre. Nos, az ő műhelyében viszont olyan múzeumot idéző tisztaság, rend és rendszer uralkodott, amit már ő maga is kényszeresnek tartott.

Ittlétem során már többször eszembe jutott, hogy az európai kultúrában annyira domináns rendszerelvű gondolkodás valóban helyes irányba mozdítja-e világunkat? A természet maga ugyanis nem törekszik semmiféle rendszerbe illeszkedni. Mi képzünk kategóriákat, hogy le tudjuk írni, meg tudjuk fogalmazni azt. Tulajdonképpen a fentebb taglalt munkában is azért éreztem magam kényelmetlenül, mert nem működtek az általam megszokott klisék. A megrendelt 2 cm vastag deszka csak 16 mm, nincsen gépkölcsönző, amit másnapra ígérnek, az csak a következő héten érkezik meg... Én nem ehhez vagyok szokva. Kiderül, hogy a rendszer amelyben éltem csak bizonyos földrajzi koordináták között érvényes, én pedig itt állok kétségbeesetten és az aggodalmaskodásommal feleslegesen fecsérlem az energiámat arra, hogy irányítani próbáljak valami olyasmit, amit nem lehet.

Ehhez képest Ademir kitalált egy egészen klassz mintát a korongra, és a csavarhúzóból köszörült vésőjével, a rozsdás marókéseivel, meg is csináltuk azt. Semmi sem fut pontosan az előrajzolt vonalak mentén, egyes részletek kicsit nagyobbak, mások kisebbek, sok helyen elnagyoltak, valahogyan mégis elkezdtem látni a szépséget ebben a természetet inkább idéző rendetlenségben, miközben szívószállal kókuszvizet szürcsölgettünk a verandáján egy frissen felnyitott kókuszdióból.

2013.09.17.