- Vágjátok ki az erdő legnagyobb fáját ezzel a heringgel! - hangzik el a Gyalog galopp című eposzban. Nos, engem is valami hasonló kihívás elé állított az első önkéntes munkám. Kezdetben egészen egyszerűnek tűnt a feladat. Egy öt méter átmérőjű, nyolcszögletes padlózat készítése, egy már meglévő, szintén nyolcszögletű nyitott pavilonba. Az építmény egyébként tíz méter átmérőjű, az itt, erre a célra leggyakrabban használt eukaliptuszfa vázzal, és a szalmatető helyi megfelelőjével, ami a nagyon sok fajta kókuszpálma egyikének leveléből készül.

Szerettem volna Salvadortól kicsit északabbra is eljutni, mert Chapada Diamantina kivételével, eztán már csak délnek fogok tartani. A munkámban akadt három szabad napom, így nekivágtam Aracajunak, ami a Bahiával szomszédos Sergipe, az összesen 26 brazíliai tagállam egyikének fővárosa. Evelyn ajánlotta, mondván, itt a Bahiában megszokottól már kicsit eltérőbb kultúrával is találkozhatom, mivel Bahiához képest itt nagyobb számban élnek indiánok is. Aracaju egy, a XIX. században, az államok fővárosai számára alapított mesterséges városok közül.

Kicsit több, mint tíz órás repülés után érkeztem Salvadorba, a gép ajtaján kilépve a korábbról már jól ismert fülledt, párás meleg csapott arcon. Jó érzés volt, különösen azért, mert nem számítottam rá. Lagosban volt a legsúlyosabb a helyzet, ott egyből leszakadt a tökömről a víz. Addig azt hittem, hogy ez csak egy jópofa frázis, de nem. Velem megesett. Kuala Lumpurban a légkondícionált reptérről kilépve volt olyan érzésem, mintha belépnék valahova.