Peninsula Valdés. A hely, ahol végre láthatom a pingvineket, a fókákat, ha nagyon szerencsés vagyok, még gyilkos bálnát is, ahogyan egészen a partig kiúszva vadászik a fókacsemetékre. Mivel elképesztően drágák voltak a félszigetre induló szervezett túrák, néhányan összebeszéltünk a hostelben, és béreltünk egy autót.

Nem szeretem a hostelek közönségét, de itt mégis sikerült összeakadnom néhány olyan figurával, akiket nagyon megkedveltem. A fő szervező egy fiatal francia pár (Vanessa éa Arnaud) nőtagja volt. Lassan egy éve jöttek el otthonról. Bejárták Délkelet-Ázsiát, most pedig Dél-Amerikát dolgozták fel éppen. A három éves kislányukkal, Loulou-val utaznak. Amellett, hogy egy blogot vezetnek ( http://www.le-tour-du-monde-a-80cm.com/ ), dokumentumfilmet is forgatnak a világ különböző tájain élő 7-10 éves gyerekekkel. A koncepció az, hogy ugyanazokat a kérdéseket teszik fel mindenütt. A blog neve egy szójáték, melyben a 80 nap alatt a föld körül helyett, 80 centi alatt a föld körül a cím. Ez a kislányukra utal, és elsősorban olyanoknak szeretnének hasznos információkkal szolgálni, akik szintén kisgyermekkel utaznak.

Aztán ott volt Andrea, a fiatal spanyol lány, aki egy nyolcszáz lelket számláló faluból érkezett. Micsoda elszántság! Szintén Spanyolországban találkoztam egyszer egy hasonlóan életrevaló falusi sráccal, aki arról mesélt, hogy miután sokat olvasott a klímaváltozásról, kiváncsi lett, hogy valóban olvad-e a jég, ezért fogta magát, és elutazott Norvégia legészakibb részébe. Ugye könnyen belátható, hogy teljesen mindegy mit látott. Nagyra becsülöm azokat, akik ilyen apró közösségekből képesek útrakelni.

Szintén a hostel lakója volt Augustin, aki Buenos Aires-ből érkezett. Fiatal, képzőművész srác. Az első beszélgetésünk második percében kiderült, hogy a kokainozás miatt már ő is volt rehabon.

Vanessa bérelte az autót, én pedig meggyőztem Andrea-t és Augustin-t, hogy tartsanak velünk. A bérleti díj 640 peso volt, ami így öt felé oszlott. Az üzemanyaggal, és egy kis technikai problémával (erről később szót ejtek) együtt, fejenként 230 pesora jött ki a transzport. Korán indultunk, mert a félsziget legtávolabbi csücske több mint 200 kilométernyire volt.

"A patagóniai Peninsula Valdés globálisan is jelentős terület a tengeri emlősök megőrzésében. Szaporodási helyéül szolgál a különösen veszélyeztetett déli simabálnáknak, ahogyan fontos költőhelye a déli elefántfókáknak, és oroszlánfókáknak is. Az itt előforduló kardszárnyú delfinek egy egészen sajátos vadászmódot fejlesztettek ki a hely sajátosságainak megfelelően." [1]

A sziget bejáratánál legomboltak még fejenként 130 peso belépőre. Ezért megnézhettünk egy csomó, szépen kiállított bálnacsontot, olvashattunk a hely fontosságáról, és kedvünkre kószálhattunk a félszigeten egész nap. A terület egyébként ugyan olyan kopár és kietlen, mint a táj, amelyen Jacobacci-tól idáig jöttem. Megjegyzem, az szimpatikus volt, hogy a helyieknek csak 65 peso volt a belépő. Üdvözölném a kezdeményezést Magyarországon is! Miért fizet ugyan annyi belépőt a Nemzeti Múzeumba egy debil amerikai turista, és egy átlag, adófizető magyar állampolgár, akinek a pénzéből fenntartják az intézményt?

Arnaud szorgalmazta, hogy a sziget legészakibb pontján kezdjünk, mert ott nagyon sok a fóka. Mivel a szigeten csak földutak vannak, közel három órába telt míg odaértünk. A partszakasz felé közeledve egyre több volt a parkoló autó, az ügynökségek kisbuszai. Leparkoltunk.

- Igen, azon a dűnén túl már ott az óceán! - gondoltam, miközben izgatottan siettem a part felé.

A következő képeken jól látható, hogy mi tárult a szemem elé. Hogy a képeken nem látszanak fókák? Dehogynem! Ott a part közelében látható néhány, ha kellően kinagyítjuk a képet!

- Azt a rézfánfütyülő mindenségit! - káromkodtam. - Hát ezért utaztam ennyit?

Mindannyian csalódottak voltunk. Azt senki nem mondta, hogy márciusban nincsen párzási, és költési időszak, ezért nagyon kevés az állat. A csábító történeteket, amik arról szólnak, hogy egyesek a fókák, a pingvinek közt sétálva meg is tudták simogatni őket, én nem tapasztaltam meg. Ezzel már azt is elárultam, hogy pingvineket sem nagyon láttam. Kivéve azt az egy-két példányt, amik az alábbi képeken láthatóak.

Kerestünk egy gusztusos partszakaszt, elköltöttük az ebédünket, és indultunk vissza. Az autót előző este hétkor vette át Vanessa, tehát hétig vissza kellett érnünk, nehogy túllépjük a 24 órát. Ezeken a murvás földutakon nem tudtunk száguldani, sok órányira voltunk Puerto Madryn-tól.

- Álljunk csak meg egy pillanatra! - figyelmeztettem a többieket egy ponton. - Nagyon erős benzin szagot érzek.

Benéztem a kocsi alá, nem tévedtem. A benzinvezeték kilyukadt, eresztett. Valaki már berhelhette, mert vagy öt-hat centire lógott az alváz alá. Az egyik bukkanón leérhetet az autó alja, vagy egy felverődő kő... Már csak ez hiányzott! Ott helyben nem tudtam megfoltozni, javasoltam, hogy mihamarabb menjünk be egy szerelőhöz.

Ez további két órányi kocsikázást jelentett a félsziget bejáratánál található Puerto Pirámides-ig. Mire találtunk egy szakit, addigra az összes üzemanyag elfolyt. A szakibá bemászott a kocsi alá, elvágta a vezetéket (ekkorra már üres volt a tank), és egyszerűen összetoldotta egy gumicsővel.

- Legalább egy-egy szorító bilincset tegyen a gumicső két végére! - figyelmeztettem.

Ezzel további harminc percig szarakodott, de abszolválta a kihívást.. A vezeték azóta is lóg. 100 pesot fizettünk a mesternek. Az autót eltoltuk a közeli benzinkútig, kénytelenek voltunk tele tankolni, mivel úgy kaptuk, aztán visszamentünk Puerto Madrynba.

Arnaud, Vanessa és Loulou még aznap elutaztak, Andrea és Augustin összeszedtek egy tagot, aki tele volt kokainnal, ennek köszönhetően estére teljesen megcsinálták magukat. Én még egy kicsit bosszankodtam, aztán elaludtam.

Hát így nem sétáltam a pingvinek között Argentínában.

2014.03.16.

[1] http://whc.unesco.org/en/list/937