Hat órás éjszakai buszozás után érkeztem meg San Carlos de Bariloche-be. Mivel végig aludtam, az egész egy sci-fikben előforduló térugráshoz hasonlított. Neuquén-hez képest teljesen más volt a táj, és hosszú hónapok óta először fáztam amikor leszálltam a buszról.

Igen. Az első benyomásom az volt, hogy itt aztán hideg van. A buszpályaudvar mosdójában gyorsan magamra öltöttem néhány melegebb göncöt, és indultam a centrum felé. A Hostelworld oldalán már korábban kinéztem egy olcsóbb hostelt, ami itt, a buenos aores-i 45 helyett, 120-140 pesot jelentett egy éjszakára. Rubennel a Workaway-es munkaadómmal csak másnapra beszéltünk meg találkozót, nem akartam előbb betoppanni. A cím felé haladva azért betértem még egy-két helyre érdeklődni, de nem kaptam kedvezőbb ajánlatot.

Azt hiszem arról még nem írtam, hogyan tájékozódom. Már említettem, hogy az összes technika, amit magammal hoztam, az egy Samsung Galaxy S II. Indulás előtt erre kellett keresnem egy offline térképet. A kérdés teljesen evidens, az ember akkor használ térképet, ha utazik, és nem tudja hol van. A legtöbb cég mégis csak olyan térképeket ajánl, amikhez internet kapcsolat szükséges. Bölcs mi? Hasonló a helyzet az általam ugyan használt, de kevéssé kedvelt, CouchSurfing oldalával. Ha utazom, mindig a leggyengébb láncszem elvét tartom szem előtt. Nem feltételezhetek szélessávú internetet ismeretlen helyeken. Na, az okos CouchSurfing team az oldalt olyan bonylultra szerkesztette, hogy gyengébb internet kapcsolat esetén képtelenség használni. Nyilvánvaló, hogy nem tapasztalt utazók bevonásával tervezték az oldalt. Meg egyébként is amerikai. Azt hiszem ez napjainkra ugyanazt jelenti, mint huszonöt éve a kínai, azaz szar.

Vissza a térképhez. Kutatásaim eredményeként, a német Skobbler GmbH, ForeverMap 2 nevű alkalmazását választottam. Az ap. díjmentesen elérhető, egy darab szabadon választott ország térképét kapjuk hozzá. A további térképeket már meg kell vásárolnunk. Itt opció a teljes világ is, potom tizenegy eurót fizettem érte, ha jól emlékszem. Az adott ország tetszés szerint tölthető be, offline módban is tud címet, helyeket keresni, távolságot mérni. Ez azt jelenti, hogy számtalan nevezetesség, hotel, étterem..., is szerepel egy-egy ország adatbázisában. Ráadásul kitünően együttműködik a Samsung GPS rendszerével. Ennek segítségével bárhol, bármikor pozicionálni tudom magam. A térkép maga, az OpenStreetMaps adatbázisára épül. Természetesen vannak hiányosságai is a terméknek, de azokkal együtt is nagyon meg vagyok elégedve vele.

A keresett hostelt megtaláltam, de teltház fogadott. Viszont a vele szemben lévő szálláson, azonos áron, volt hely. Miután leraktam a csomagom, és loptam egy kis tejeskávét az éppen reggelizők asztaláról, sétálni imdultam.

"Az Andoki Tavak Körzetének királynője kétségtelenül San Carlos de Bariloche városa. A Nahuel Huapi tó déli partján fekszik, az azonos nevű Nemzeti Parkban, Rio Negro tartományban. Bariloche szépsége a tó partján bontakozik ki, az Exequiel Bustillo sugárút mentén, mely egészen, a várostól 25 kilométernyire található Llao Llao Hotelig fut." [1]

- Ez lenne Patagonia? De hiszen ez olyan, mimtha Svájcban lennék - gondoltam. - Sőt, Andorra ennél érdekesebb volt.

Mielőtt idejöttem, semmit sem tudtam Bariloche-ról. Azt gondoltam egy sima hegyi falu lesz. Ehhez képest olyan hely, ahol az utcákon nyüzsögnek a hátizsákos fiatalok, rengeteg a raftingot és egyébb túrát hirdető ügynökség. Kiderült, hogy egy turistaparadicsomba csöppentem. Telente meg még többen járnak ide síelni. A központtól kissé eltávolodva azért volt módom a város díszletei mögé is bepillantani.

Másnap reggel aztán átsétáltam a Workaway-es munkahelyemre. Ez szintén egy hostel volt, a Universal Traveller's Lodge. A épület kívűl belűl egy alpesi ház hangulatát idézte (én legalábbis ilyennek gondolok egy alpesi házat). Fa padló, lambériázott falak, manzárt szobák. A tulajdonosa Ruben, harmincas évei elején járó srác az Egyesült Államokból. Kissé szétszórt, de nagyon laza és jóindulatú volt. Mint kiderült, már tíz éve él Argentínában, azóta nem is volt otthon. Ha valakit nagyon érdekel miért, majd személyesen elmesélem.

Ruben a hostel működtetését teljes egészében önkéntesekre alapozta. Érkezésemkor hatan voltunk önkéntesek, és csak négy vendég. Külső alkalmazott egyáltalán nem volt. Az elvárások és juttatások igazán kedvezőek voltak. Ruben, napi három órányi munkáért, heti öt napban, ágyat biztosított az egyik többágyas szobában, illetve a reggelit, amit a vendégek is kaptak. Az önkéntesek feladata általában a takarítás, mosás, reggeliztetés és recepciózás volt, én viszont a ház hátsó udvarában lévő kis ház helyrepofozását kaptam feladatul.

A tető beázott, ezt újra kellett szigetelnünk. A plafon lambéria borítása ennek nyomán elrohadt, ezt gipszkartonnal takartam el, az egyik falat is újra kellett gipszkartonoznom, majd ezek után ki is festettem. A teljes ingatlan csak bérlemény volt, tehát elsősorban csak álcázni kellett, és nem mélyreható felújítást végezni.

Tapasztalt önkéntes munkásként, már nem szakítottam meg magam. Két napig, budhista nyugalommal hordtam ki a másfél köbméternyi sittet egy konténerbe, amit Ruben rendelt. Volt olyan nap is, hogy elmentem vele villanyt szerelni, egy építkezésre. A hostel mellett ugyanis dolgozott még technikusként a helyi kábeltévénél, illetve vállalt villanyszerelési munkákat. Reggelente alaposan teleettem magam, délután meg főztem valamit.

Az egyik ilyen délután például nekiálltam, és főztem egy pörköltet a hostel lakóinak, had egyenek már valami normális ételt is. Előző nap megérdeklődtem a hozzávalók árát, majd körbementem egy papírral, felírtam ki jelentkezik. Tíz fő felett, már csak 25 pesot kértem. Végül tizennégyen jelentkeztek. Jól jártak, mert 50-70 alatt sehol nem kapnak normális kaját. Meg nekem is maradt egy kis zsebpsénzem.

Elmentem a boltba, vettem három kilogramm marhalábszárat (itt jóval drágább a sertéshús), hat kilogramm burgonyát, és megcsináltam. Jól főzök. Az itt kapható paprika hitelesen idézi az otthonit, szóval még szerintem is jó lett. A színe is. A vacsoránál volt aztán mindenféle náció. Az amerikai és brazil lányok véleménye nyilván hidegen hagyott, mivel ők a gyorséttermek kajáin, illetve rizsen és babon ('aroz y fejon', a brazil nemzeti étel) nevelkedtek. Az olasz és francia srácok arcát viszont figyeltem. Izlett nekik. Repetáztak is.

A pár órai munkán kívül egyébként nem csináltam semmit. Lusta ember vagyok, soha nem unatkozom. Szeretek henyélni, reggeli után visszafeküdni, és lustálkodni. Azért, ha már Bariloche-ben voltam, elmentem kirándulni is a környék nevezetesebb pontjaira.

Ilyen volt például a Cerro Otto. Ez a magaslat a városból gyalogszerrel elérhető. Gyönyörű hely, és nem túlságosan felkapott, ezért a sétám során jó ha négy emberrel találkoztam.

Egy másik alkalommal a Cerro Llao Llao-t másztam meg. ami a városból kb. negyven perc buszozás, majd két és fél óra séta a magaslatig. Ez már kissé népszerűbb célpont a kirándulók körében, ezért sűrűn találkoztam emberekkel. A látvány a csúcsról viszont pazar.

A kirándulások keserű pontja az indulásom előtt vásárolt Adidas Terrex volt, ami huzamosabb gyaloglás után nyomta a nagylábujjamat, ezért már azon gondolkoztam, hogy megválunk egymástól, és veszek egy másik cipőt. Napokig barátkoztam a gondolattal, nézegettem a csukákat. Egy elfogadható bakancs 1500 - 2000 pesoba került. Egy ilyen kiadás nagyon fájt volna, de azt hiszem ennek ellenére már sikerült elfogadnom, hogy ez van, amikor megláttam egy 'zapateria'-t, cipész üzletet. Rémlett, hogy a cipészek tudnak tágítani, nyujtani a cipőkön, hát bementem és megkérdeztem. Jól emlékeztem. Átvittem a csukát, másnap mentem érte. Jó lett, és csak 45 pesot fizettem. Mi a tanulság? Csak kitaposott cipőben fogok eztán útra kelni.

- Kicsi a világ, - momdják. 

A hostel tőszomszédságában, az iskola falán szúrtam ki egy magyar feliratot. "Panoráma Világklub" [2], hirdette a tábla. Nem voltam rest utánajárni, mi is ez. Az iskola portása kézségesen fogadott, majd némi telefonálgatás után egy irodához vezetett.

- Isten hozott! Tényleg magyar vagy? - fogadott szívélyesen az iroda tulajdonosa, Alejandro Fehér.

- Igen, az vagyok - válaszoltam.

- Hogy kerülsz ide? - kérdezte mosolyogva.

- Te hogy kerülsz ide? - kacagtam.

Kicsit beszélgettünk. Ő már Argentínában született, de egészen jól beszélt magyarul. Elmesélte, hogy az intézményt a szülei alapították néhány évtizede, akik korábban Buenos Airesben működtetettek egy hasonló középiskolát, de mostanra már ő az igazgató. Kiderült, hogy éppen magyar táncokat tanultak a gyerekek, amit most augusztusban Magyarorszagon is bemutatnak, az oda szervezett látogatasuk során.

- Szent István napján pont ott leszünk! - újságolta örömmel Sándor.

Az a helyzet, hogy el kellett gondolkoznom azon, hogy mi is az a Szent István napja? Na ez a különbség a külföldön-, és köztem, az otthon élő magyar között. Mert azt már pontosan tudom, hogy mikor van Valentin nap, de...

Nagy őröm volt, hogy végre sikerült eljutnom egy Narcotics Anonymous gyűlésre is. Már korábban is próbálkoztam Brasilia-ban (város), Fray Bentos-ban, de valamiért mindig meghiusult a tervem. Hét éve tartok teljes absztinenciát. Ez azt jelenti, hogy nem anyagozok, nem iszok, sőt öt éve már cigarettázni sem cigarettázom. Sokan furcsán néznek rám amikor ez szóba kerül, de az van, hogy nekem nem megy másképp. Tudom, mert próbáltam. Hosszú időbe került amíg megtanultam így élni, mert az életem, a másokkal való érintkezés jellemzően az italozás, vagy a közös anyagozás köré szerveződött. Ebben a máig tartó tanulási folyamatban van óriási segítségemre a Narcotics Anonymous önsegítő közössége. Az ötvenes években, a köztudatban inkább jelenlévő Alcoholics Anonymous programját adoptálta néhány drogfüggő Californiában, így született meg, a mára, a világon szinte már mindenütt fellelhető program. Utazásaim során szeretek gyűlésekre járni, melyek gerincüket tekintve ugyan olyanok, mégis kicsit eltérőek a különböző kultúrákban. Jártam már 'meeting'-eken Stockholmban, Isztambulban, Berlinben, Adelaideben, New Yorkban, Sydneyben, Washingtonban... és ezek után már Bariloche-ben is.

Ráadásul kiderült, hogy a következő hétvégén szerveznek egy három napos összejövetelt a közeli Colonia Suiza-ban. Természetesen, ugyan csak egy estére, de ezt sem hagytam ki. Eredetileg is szerettem volna meglátogatni a festői szépségű környéket.

A település Bariloche-től negyvenöt perc busszal. Így a meseszép táj mellé kaptam egy nagyszerű társaságot, a társaság mellé egy fantasztikusan finom vacsorát, majd egy koncertet. A program végeztével egy srác fuvarozott vissza Bariloche-be.

Összesen három hetet töltöttem a városban. Takaros, szép hely, de amikor arra gondolok, hogy Dél-Amerika, valami egészen más jelenik meg a lelki szemeim előtt. Nem hiszem, hogy visszavágynék ide.

2014.03.05.

[1] http://www.patagonia-argentina.com/en/san-carlos-de-bariloche

[2] http://vilagklub.hu/home?subSiteId=1