Encarnacion
Huaga Chini körzetből tíz órát pöfögtem a csónakon Concepción-ig, ahol következett egy egynapos tisztálkodás, majd tizennégy óra buszozás Encarnación-ig.
Encarnación
Két okból jöttem ide. Erre vezet az út Uruguay felé, ahol már vár a következő önkéntesmunkám, illetve szerettem volna megnézni az innen pár tíz kilométernyire található XVII. - XVIII. századi Jezsuita misszió romjait.
Rögtön a buszpályaudvar mellett találtam szállást, egy harmadik generációs német fickó szállodájában. Tiszta volt. Paraguayban ennél nagyobb igényei nem lehetnek egy magamfajta utazónak. 50 000 guaranit fizettem reggeli nélkül. Itt találkoztam egy japán párral, akik az előző négy hónapban 28 országban jártak. Elképesztő!
A város, az összes többi paraguayi városhoz hasonlóan csak földszintes, vagy maximum pár emeletes házakból áll. Ez fel sem tűnt mindaddig, amíg a Paraná folyó partján sétálva meg nem láttam a túloldalon Posadas-t, Argentína egyik legészakibb nagyvárosát. Toronyházaival a látvány már sokkal inkább az európai nagyvárosok hangulatát idézte. Paraguay az egyetlen dél-amerikai ország, amelyik nem rendelkezik tengerparttal. A magukra valamit is adó folyóparti városokban éppen ezért szinte mindenhol megtalálhatóak ezek a sétányok, illetve az ehhez kapcsolódva kialakított mesterséges "homokos partok", ahol fürödni lehet. Encarnación ettől függetlenül is hangulatos, nyugis kis város. Az utcákat fasorok szegélyezik, az üzletek dugig vannak áruval. Egyik esti sétám során az utcára települt hatalmas zenekarba botlottam. A helyi művészeti iskola hallgatói adtak koncertet. Külön darabot adtak elő a vonós gyerekek, a pengetősök, a rézfúvósok (ez....ööö, fülsértő volt), majd mindannyian együtt, egy hamis énekessel megerősítve eljátszották a "My Way"-t. Megható volt az igyekezet. Másnap, ugyanitt, viszont egy egészen komoly, klasszikus gitárkoncertet csíptem el.
La Santísima Trinidad del Paraná
A Misszióról még Asunción-ban láttam fotókat, egy utazási iroda kirakatában. Annyira megkapóak voltak a képek, hogy nem voltam rest és bementem megkérdezni, hogy hol van ez a hely.
"A Jezsuiták 1588-ban érkeztek a Guayrá-ra. II. Fülöp spanyol király engedélyével céljuk az volt, hogy keresztény hitre térítsék az őslakos indiánokat, illetve megóvják őket az "encomienda"-tól, a gyarmatosítók munkamódszerétől, mely egy virtuális rabszolgaság volt. [...] A Santísima Trinidad del Paraná Misszió a legjobb állapotban megmaradt urbánus épületegyüttes. Bár csak 1706-ban alapították, később, mint a legtöbb "reducción"-t, mégis ez volt a legsikeresebb a missziók között, épületegyüttesével, mely nyolc hektáron terült el. A hatalmas kő templomnak egy gyönyörű kupolája volt, lenyűgöző dekorációval. Körülbelül 1745-ben épült, a milánói építész, Juan Bautista Prímoli tervei alapján. A fö templom mellett megmaradtak a kisebb templom, egy iskola, a kolostor, temető, konyhakert, harangláb, a bennszülöttek házainak és a műhelyek romjai is." [1]
Encarnación buszpályaudvaráról, bármelyik Trinidad irányába induló busszal megközelíthető a műemlék. Harminc kilométer, irányonként 7 000 guaranit fizettem. Szóltam a sofőrnek, hogy hova igyekszem, ezért a bejárathoz egészen közel rakott le.
A komplexum a Világörökség része, de világviszonylatban a legkevésbé látogatott ezek sorában. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy látogatásom során tök egyedül voltam. A látogatót kulturált kis épület fogadja, a belépő 25 000 guarani. Ezért kaptam egy filmvetítést, külön kiemelném, hogy angol nyelven (ezt paraguayban sehol máshol nem tapasztaltam), illetve kedvemre kószálhattam a romok között.
Valóban impozáns, amit ezek a Jezsuita barátok ide rittyentettek. Nincs egy hete, hogy eljöttem a Paraguay folyó mentén, mélyszegénységben tengődő Guarani indiánoktól (a cikk itt található), ezért gondolom érthető, hogy nem tudtam szabadulni a cinikus gondolattól, - A leomlott falakon kívül, mit hagytak maguk mögött?
Egyébként nagyszerű érzés a romok között sétálni, különösen azért, mert semmi sincs lezárva, elkerítve, mindenhova be lehet menni, mindent meg lehet érinteni. Nem beszélve arról, hogy más látogatók hiányában teljes a felfedezés öröme.
Akit megérintett a téma és szeretné egy kicsit plasztikusabban is érzékelni a helyszínt, a kort, annak ajánlom Roland Joffé: A Misszió című filmjét, ami szorosan kapcsolódik a most, illetve az előző cikkemben tárgyalt témákhoz.
"A tizennyolcadik század Dél-Amerikájában a misszionáriusok különféle törzseken belül igyekeztek hirdetni a kereszténységet. Bár a térítést a Spanyolországból érkezettek kezdték, egy 1750-ben köttetett egyezség eredményeként a spanyolok által felügyelt jezsuita Paraguay egy részét át kellett engedniük a portugáloknak, amiben hét misszió is érintett volt. E folyamat lebonyolítása azonban csupán az ezzel kapcsolatos papírmunka tekintetében volt békésnek mondható, a valóságban ugyanis mindez vérengzésbe torkollott, lévén a helyi guaranik mindkét hódítótól védeni kezdték otthonukat, ellenállásuk tetőpontjaként pedig kirobbant a két évig tartó guarani háború." [2]
Ezzel magam mögött hagytam Paraguayt. Mit tanultam? Innentől jobban becsülöm a vezetékes vizet (mert koszos vizet inni undorító), az angol vécét (mert hosszú távon, remegő térdekkel szúnyogokat hajkurászni a tökömről, miközben a kipufogóval próbálok egy földbe ásott lyukba célozni, nem vicces), értékelni fogom, ha le tudok ülni egy távolsági buszon, bár azt is megtanultam, hogy baromi izgalmas egy busz ajtaján kilógva utazni. Megtanultam, hogy szerencsés vagyok, amiért Magyarországon születhettem.
2013.12.14.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.